A Győri Egyházmegye által meghirdetett Apor-imaévhez kapcsolódóan a Hitvallás sorozatot indított a vértanú püspökre vonatkozó visszaemlékezésekből. A kortársak emlékezéseit Boldog Apor Vilmos életéről és tanúságtételéről az egyházmegye honlapján tették közzé.

 

Jelen cikkben két győri egyházmegyés lelkipásztor emlékezik, akiket Apor Vilmos szentelt pappá.

Horváth-Dori Imre

Apor Vilmos olyan volt, mint egy jó cserkész: magával szemben mindenkor szigorú, de másokkal szemben gyengéd és figyelmes. S ezt mi, kispapok is számtalanszor megtapasztalhattuk nála. Egy alkalommal bérmálni jött szülőfalumba, Fertődre, amit akkor még Süttörnek hívtak. A kispapok abban az időben ritkán, leginkább nyáron hagyhatták el a szemináriumot, így nekem sem volt lehetőségem hazalátogatni. Csak hallomásból tudom, hogy a szertartást követő ebéd után a báró úr felállt, és megkérte a plébánost, kísérje őt a szüleim házához. Ekkor egy kis kocsmát működtettek a szüleim, s igencsak meglepődtek, amikor püspök úr belépett hozzájuk. Azért ment oda, hogy látogatásával megtisztelje a szüleimet, és megköszönje nekik, hogy papnövendéket adtak az egyháznak.

Hosszú lelkipásztori munkám során gyakran megtapasztaltam: aki embernek rossz, az kereszténynek se lesz jó. Még a jó embereket is csak Isten kegyelme segítheti az igaz keresztény életre. De Apor Vilmos püspök annyira jó volt, hogy a szentségre jutott el, tulajdonképpen már életében. A vértanúsága csak megerősítette áldozatát. Ha csak tehetem, átmegyek a sírjához, s imádkozom hozzá. Kérem segítségét lelki és testi dolgokban egyaránt, s mindig megsegít.

Érsek Sándor

A pappá szentelésünk két dolog miatt is emlékezetes számomra. Az első az, hogy Apor Vilmos püspök szentelt fel minket, amire azóta is nagyon büszke vagyok. A másik az, hogy a szentelés 1941. június 22-én történt, egy szép nyári vasárnap. A sekrestyében öltözködtünk, amikor a sekrestyés hozzánk fordult: „Tisztelendő Urak, tudják, mi az újság: kitört a világháború!” (Magyarország belépett a II. világháborúba — A szerk.) Akkor egyikünk sem gondolta, hogy a háború majd sokak között a püspök életét is követelni fogja. Igaz ő önként, mások védelmében áldozta fel magát.

Gondoskodó szeretetét már kispapként megismertük. Minden vasárnap áthívott két növendéket magához ebédre a Püspökvárba. Félve mentünk át, hiszen nem voltunk hozzászokva, hogy egy báróval ebédeljünk. Ő mindig nagyon kedves volt hozzánk, beszélgetett velünk, szerette megismerni leendő plébánosait. Ugyanakkor azt is meg akarta tanítani nekünk, hogyan viselkedjünk az ünnepi étkezéseknél, magas rangú emberekkel való találkozáskor.

Plébánosként is bármikor bizalommal fordulhattunk hozzá, mindig volt hozzánk biztató szava. Megbecsülését és szeretetét folyamatosan éreztük.

Összeállította: Kiss Tamás

Fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír