Évközi 32. hét
Tit 1,1-9
Pál, Isten szolgája, és Jézus Krisztus meghívott apostola, hogy Isten választottjait hitre és az igazi istentisztelet ismeretére vezesse, az örök élet reményében, amelyet örök idők előtt megígért Isten, aki nem hazudik, s aki a meghatározott időben ki is nyilvánította szavát az igehirdetés által, amelyet Üdvözítő Istenünk rendelete rám bízott: Titusznak, a közös hit révén szeretett fiának. Kegyelem és békesség az Atyaistentől és Krisztus Jézustól, a mi Üdvözítőnktől! Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy ami hátramaradt, elvégezd, és városról városra presbitereket rendelj, amint meghagytam neked: feddhetetlent, egyszer nősültet, akinek a fiai hívők, nem kicsapongók vagy engedetlenek. A püspöknek ugyanis, mint Isten intézőjének, feddhetetlennek kell lennie, nem kevélynek, nem haragosnak, nem iszákosnak, nem verekedőnek, nem rút haszonlesőnek, inkább vendégszeretőnek, jóakaratúnak, józannak, igaznak, szentnek, önmegtartóztatónak, aki helytáll a hiteles tanítás megbízható végzésében, hogy az egészséges tanítás alapján képes legyen inteni is, és azokat, akik ellentmondanak, megcáfolni.
Lk 17,1-6
Azután így szólt tanítványaihoz: „Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak, de jaj annak, aki okozza azokat. Jobb lenne annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék, mint hogy megbotránkoztasson egyet is e kicsinyek közül. Vigyázzatok magatokra! Ha vét ellened testvéred, figyelmeztesd; és ha megbánja, bocsáss meg neki! Még ha napjában hétszer vét is ellened, és napjában hétszer tér vissza hozzád, és azt mondja: »Bánom!« – bocsáss meg neki.” Az apostolok ekkor azt mondták az Úrnak: „Növeld bennünk a hitet!” Az Úr ezt felelte: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ennek az eperfának azt mondjátok: „Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben!”, engedelmeskedni fog nektek.
Mi is az az „igazi istentisztelet ismerete”, melyre a Jézus Krisztus által adott isteni kinyilatkoztatás vezet? Nem más, mint hogy annyira komolyan vesszük Isten irántunk való szeretetét, amely megnyilatkozott Jézus Krisztusban, hogy szép lassan kezdünk az ő képére alakulni. A lelki életben minden újrakezdés azzal indul, hogy az igazság egyre alaposabb megismerése nyomán az emberben elmélyül az istenfélelem, s ez életének megváltoztatására sarkallja. Akin semmit nem alakít az evangéliumi igazság hallgatása, abban nincs istenfélelem, márpedig az istenfélelem a bölcsesség és az életszentség kezdete.
Azon tudjuk lemérni, hogy mennyire fogadtuk be az evangéliumot és a benne feltáruló Igazságot, Krisztust, hogy a szentmise olvasmányainak hallgatása önigazolásra késztetnek‑e, vagy pedig istenfélelemre s belőle fakadó természetfeletti reménységre vezetnek. Akiből ez a reménység hiányzik, az csak saját magába, vagy a külvilágba, a személytelen sorsba, a körülmények szerencsés alakulásába vetheti bizalmát, ezekben azonban hamarosan csalódnia kell. Az igazi és végső reménység viszont nem csal meg, mert alapja Isten igazmondása és önmagához való abszolút hűsége, amely végtelenül meghalad mindenfajta evilági bizonyosságot.
Urunk Jézus, ne engedd, hogy félvállról vegyük szent kinyilatkoztatásodat, melyet az emberi igehirdetésre bíztál, hogy általa az igazi istentisztelet ismeretére jussunk. Újítsd meg bennünk az istenfélelem ajándékát, hogy se kétségbe ne essünk, se vissza ne éljünk irgalmas szereteteddel, hanem parancsaidat komolyan véve megerősödjünk az örök élet reményében, melynek foglalóját, a Szentlelket a keresztség szentségében már elnyertük.
Kommentáld!