Befejezéséhez érkezett a Szent Mária Magdolna-templom 2012-ben megkezdett külső felújítása. A közösség Erdő Péter bíborossal ünnepelte templom megáldását a november 6-án bemutatott szentmisén.

 

KÉPGALÉRIA– Klikk a képre!

A Szent Mária Magdolna tiszteletére 1775-ben épített templom külső felújításának munkálatairól Szabó Zoltán plébános adott tájékoztatatást, köszönetet mondott a közreműködőknek. A megújulás mellett a parasztbarokk épület új kereszttel gazdagodott, amely a süttői Szent Lipót-templom toronykeresztjét mintázza. A „tardosi vörösmárványból” – a magas vastartalom miatt vörös mészkőből – készült lépcső vezet fel a templomtérbe.

A teljes felújítás 43 millió forintba került, ennek jelentős részét – 33,3 millió forintot – az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye biztosította, 9,7 millió forint volt a település önrésze, amely a hívek adományából (3,9 millió); az önkormányzat támogatásából (300.000) és a plébánia tartalékából (5,5 millió) állt össze.

A templomát ünneplő közösséget Szabó Zoltán köszöntötte: „A tardosi Szent Mária Magdolna-templom külsőleg megújult. Bízom benne, hogy plébániánk, községünk hitélete is megújul és egyre több embernek lesz Isten háza, lelki otthona ez a templom.” 

A templom megáldását követő ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros mutatta be.

Erdő Péter bíboros szentbeszédét teljes egészében tesszük közzé.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Örömmel áldottuk meg a külsőleg felújított templomot. Az áldás mindazoknak szól, akik ide hittel és tisztelettel járnak. Isten áldását kérem az itt élő egész katolikus közösségre.

Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy a feltámadásról és az örök életről szóló egyházi tanítást egyfajta vigasztalásnak tekintsük. Egyfajta megnyugtató, szép gondolatnak, ami talán az embert átsegíti a legfájdalmasabb időszakokon, ami ilyenkor, halottak napja táján, segít bennünket abban, hogy megemlékezzünk azokról, akik kedvesek voltak számunkra, de már nincsenek köztünk.

Azonban nem csupán ennyiről van szó. Mert a mi hitünk a feltámadásban az az egész keresztény hit lényege, és magának Jézus Krisztusnak a feltámadásán alapul. Ez az a tény, amelytől létrejött az egész kereszténység, ez az a tény, amelyet meg kellett vallani ahhoz, hogy az ember Krisztus tanítványának számítson. Ma is ez az a tény, amit ha tényleg elhiszünk, akkor nevezhetjük magunkat kereszténynek, akkor életünk minden buktatója és hibája ellenére van miért újrakezdeni, mert nem csupán vigasztaló gondolat, hanem valóság a feltámadás.

A mai evangéliumi szakasz összefoglal egy több évezredes fejlődési folyamatot, a feltámadás hitének hosszú és nehéz útját az emberiség körében. Hiszen a kinyilatkozató Isten jó pedagógusként fokról fokra nevelte a választott népet, amíg eljutott Krisztusig. Fokról fokra mutatta meg önmagáról és az ember jövőjéről szóló igazságát. A kezdetek valahol nagyon régen vannak, ijesztően régen. A neandervölgyi ember legrégibb leletei, ahol a primitív kőszerszámokon kívül alig valamit találunk, már ezek a leletek is arról árulkodnak, hogy a halottaikat úgy temették el, hogy virággal borították be a sírjukat. Minden népnél, a legegyszerűbb körülmények között élő népeknél is, a halottak kultuszának valamilyen különleges formáját találjuk. De ez a természetes kinyilatkoztatás szintje. Az a szint, amit minden ember átérez, hogy az embernek a halálával nem tűnhet el minden, mert az élő emberi személy valami olyan erő, valami olyan gazdagság, aminek fáj a hiánya, amikor eltűnik közülünk. Lehetetlen, hogy semmi ne maradjon utána.

Ez volt talán az első lépés, és azután következett az isteni kinyilatkoztatás, következtek az ígéretek, amelyeket a választott nép kapott, amelyeket Ábrahám kapott, hogy utódjában nyer áldást a föld minden nemzete. És szóltak a próféták az Ószövetségben, és azt ígérték, hogy valamikor majd a választott nép megdicsőül. Istennek a barátságában fog élni, és Izraelnek a dicsősége lesz valamikor a történelem végpontja. És ezt a dicsőséget úgy írják le, hogy a népek odasereglenek ajándékaikkal az új Jeruzsálem köré.

De ennek a kollektív dicsőségvárásnak a hite még nem jelentette azt, hogy kezdettől fogva hittek volna abban is, hogy minden ember feltámad, hogy minden egyes embernek, személyesen örök élete van.

Így fordulhatott elő, hogy egészen Jézus koráig eltértek erről a vélemények, még a hívő zsidók körében is. Voltak, főleg a papság soraiban olyanok, akik a legrégebbi elképzelésekhez ragaszkodtak, és a későbbi gondolatok felé nehezen nyíltak meg. Azt mondták: csak ami Mózes öt könyvében van, az a mérvadó. A prófétai könyvek csak jámbor magyarázatok. Mózes öt könyvében pedig a halál utáni személyes életről, a személyes feltámadásról, édes-keveset találunk.

Sokan azt gondolták – és ez megint a Szentírás lapjairól látszik – hogy valamiféle árnyékvilágban él tovább az, aki a földön élők sorából már eltávozott. És ez az árnyékvilág, a seol, az alvilág nem olyan, mint az élő emberek világa. Itt már személyes létről, életről aligha beszélhetünk.

Tehát a teljes megsemmisülés és a valódi élet között valami köztes állapotra gondoltak. De aztán ez a felfogás éppen a prófétáknak, éppen az Ószövetség késői könyveinek hatására kezdett változni. A mai szentmise olvasmányában hallottuk, hogy bizony az üldöztetések idején, a makkabeusi korban, tehát nem sokkal Jézus születése előtt már sokan hittek abban, hogy az, aki a hitéért hal meg, aki hűséges az Isten törvényéhez, az majd személy szerint is feltámad, arra boldogság és örök élet vár a halál után.

És ez volt az a meggyőződés, amivel még bizony a szadduceusok is vitatkoztak. Azt mondták: a személyes ember örökké él? A halál után feltámad? Hát mi lesz akkor például azzal, akinek több férje vagy több felesége volt? És felhozták ezt a tanmesét, amit a mai evangéliumban hallunk. Ez kifejezetten provokáció. Annak alátámasztása, hogy elképzelhetetlen, hogy valaki a halál után még személyesen tovább éljen. És Jézus válasza bemutatja nekünk a kinyilatkoztatás teljességét. Mert arról beszél, hogy igenis, személyesen tovább él az ember a halál után, igenis van feltámadás! És ha megfigyeljük, itt már a zsidó hagyományok és a kinyilatkoztatás összetalálkozik a görög gondolkodással. Azzal a gondolkodással, amely úgy szemlélte az embert, mint a testnek és a halhatatlan léleknek az együttesét. Úgy szemlélte az embert, hogy a halál pillanatában a lélek kiszabadul a test börtönéből. Igaz, hisszük és valljuk mi is az emberi lélek halhatatlanságát. De ugyanakkor, a hitvallásban mindannyiszor megvalljuk azt is, hogy hiszünk a test feltámadásában. Az egész ember örök életében, nemcsak valami árnyékvilágban. És mégis az egész ember feltámadása is másmilyen lesz, mint ahogy mi a földön élünk. Úgy élnek majd, mint az angyalok a mennyben, úgy élnek majd, mint Isten fiai – mondja Jézus a mai evangéliumi szakaszban.

Tehát más lesz az az élet, nem fogják kötni a mi mostani életünk terhei és akadályai, fájdalmai és szenvedései, hanem beragyogja az Isten öröme és dicsősége. Úgy is mondjuk, hogy színről színre fogjuk őt látni. Milyen lesz ez az élet? Erről Jézus nem akar részletes tanítást adni. De amikor ez a példabeszéd vagy ez a válasz elhangzik, akkor még nem sokan sejtik a hallgatóság soraiból, hogy ő személyesen fogja megmutatni, hogy milyen a feltámadt ember élete, hiszen feltámadása után meg fog jelenni a tanítványainak. És bemegy a zárt ajtón keresztül, és nem érvényesek rá a mi hétköznapi életünk korlátai, de beszél és étkezik a tanítványokkal, együtt van velük és mindazt, amit a szeretetben való együttlét örömben és boldogságban jelenthet, azt hordozza.

Ebben az örök életben megjelenik a beteljesedésnek és megdicsőülésnek a kollektív vonása is. A mennyei Jeruzsálem az egyház képe. A megdicsőült egyházé, amely szeplőtelen jegyesként, minden tökéletlenségtől megtisztulva járul Krisztus elé. Ezzel teljesedik be Isten népe felragyogásának ószövetségi várakozása is, mely Krisztusban és az ő második eljövetelében nyeri el végső értelmét.

Ilyen örök életre várunk mi, ebben van a mi hitünk, és erre a hitre és reményre kell ráépíteni már most is, és nap mint nap az életünket. Ámen.

Öröm, hogy a közösség ilyen nagy számban összegyűlt a megszépült templomot ünnepelni – köszöntötte Erdő Péter a híveket a szentmise végén. Záró szavaiban arról beszélt, miért fontos meghozni az anyagi és fizikai áldozatot, hogy felújítsuk templomainkat.:„A templom felkiáltójel, felmutat az égre, arra hívja fel a figyelmet nap mint nap, hogy életünknek van egy magasabb horizontja. Ezért fontos, hogy óvjuk, és jelként felmutassuk, hiszen arról beszél nekünk, mi az egész életünk értelme, és egyben jelzi, él itt a Lélek, él itt a közösség."

A szentmise a hívek köszönetadásával zárult.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír