Három hét, négy-ötszáz kilométer, kettesben, gyalog. Élelem, pénz, mobil, megtervezett szállás nélkül. Egy váltás ruhával és egy hálózsákkal. Az útirányt és az útvonalat megterveztük, de mást nem. Ha kérdezték, kik vagyunk, csak annyit feleltünk: zarándokok.

Nem a mi ötletünk volt. Ilyenre magunktól soha nem vetemedtünk volna. Ki az, aki magától kidob mindent, legalábbis három hétre?
Küldtek minket. Jezsuita szerzetes papok szeretnénk lenni, és ez a képzés része. Elküldtek minket egy szál semmivel, hogy egy kicsit belekóstoljunk abba, milyen kiszolgáltatottan élni. Hogy megtörjünk, és megtanuljunk kérni. Hogy egy picit átérezzük a szegények, a hontalanok, a kitaszítottak lelkét. Hogy többé ne csak elhiggyük, hanem saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogy Isten van, Isten szeret, Isten megsegít.

„Semmit se vigyetek az útra, se botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt, és két köntösötök se legyen!"

Belekóstoltunk, megtörtünk, átéreztük, megtapasztaltuk.

Ez a történet nem távoli korok messzi vidékein zajlott. Nem a régi századokban, amikor még voltak vándorok és csavargók, és az ispotályokba befogadtak minden koldust és beteget. Nem a sötét középkorban, amikor minden nap félelemben és veszélyben éltek az emberek, és így át tudták érezni a kiszolgáltatott kóborló fájdalmát. Nem is távoli vidékeken, ahol évszázadok óta háborítatlanul élnek a furcsa törzsek, akik naivan hisznek a jóságban és a bizalomban. Nem is a csodás Amerikában, ahol minden és mindenki sokkal szebb és jobb.

Ez a zarándoklat itt történt, Magyarországon, a mi időnkben, 2010 nyarán.

„Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok. Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyérrel, a mellemen a Szentírás: ennyi mindenem."         (A Zarándok)

Első nap: Dobogókő – Pilisszántó – Piliscsaba – Perbál – Tök – Zsámbék = 35,7 km

Kiléptünk a kapun. A mindig tágra nyitott kapun. Mint már annyiszor. De ez most más.
Három hétre kapun kívül kerültünk. Mostantól kintről nézünk befelé. A bizonytalanságból a biztonságba.
Kívül csak a kiszolgáltatottság van: bárki, bármikor, bármiért elküldhet, behívhat. Kívül csak az Isten van: mindig, mindenhol, velünk.
Jönnek majd kis kapuk, széles kapuk. Hét lakattal bezártak és résnyire nyitottak. Díszes-mázas rothadók és örökké megmaradók. Arannyal befújt vaskapuk és vassal védett aranykapuk. Jönnek majd kapuk, házak, emberek.
Nagy kedvvel vágtunk az ismeretlenbe. Kényelmes, lendületes tempóban néztünk a kilométerek után. A föld még nedves volt, a természetből áradt az élet. Vidáman léptünk át a patakon újra és újra. Mindjárt ott leszünk.
Délre letört minket az eltévedés. (Piliszántóról Piliscsabára mégsem olyan egyszerű eljutni. Térkép nélkül.) Ebédre feltörte a lábunkat a cipő. (A bőrszandál elegáns és szép. De gyalogolni benne nem az igazi.) Mire Zsámbékra értünk, már csak röhögtünk kínunkon.
Hogy lesz ebből három hét, majd' ötszáz kilométer?

A templom előtt megkérdeztük, hogy kaphatunk-e vacsorát. Azonnal igent mondtak. A népi motívumokkal díszített szobában házi kakukkfű szörpöt ittunk. Friss kifliket ettünk felvágottal, sajttal, zöldséggel.
Közben megérkezett a négy tündér-lány is. (A legidősebb gyerek, a fiú, táborban volt.) Meséltek az életükről, a hitükről, Andocsról. Beszélgettünk oktatásról, nevelésről, hitátadásról. Tanárokról, diákokról, karizmatikus vezetőkről.
Házigazdánk egy riportkötettel búcsúzott, amiben szerepelt ő is: Lackfi János, József Attila-díjas író, költő, műfordító, nyelvész, egyetemi tanár, családapa.

Második nap: Zsámbék – Mány – Csabdi – Óbarok – Újbarok ~ Csákvár = 20,7 km

Tűző napsütés, fülledt hőség, harmincöt fok. Nyáron egészen természetes és jó. Legalábbis egy tó partján.
A lovas ösvény kényelmetlen, az aszfalt forró, az akácosban sűrű az aljnövényzet. A cseresznye még éretlen, a szőlő savanyú, a szeder elfogyott. A vízhólyag fáj. Ha felszakadt, jobban fáj. Ha kiszúrtad, elviselhetetlenül fáj.
Az út hosszú, az út nagyon hosszú, az út végtelenül hosszú. Meddig? Hova? Merre? Miért?
Még csak a második nap, de már a második bukás. Ezúttal teljes: feladtuk. Az utolsó tíz kilométert stoppal tettük meg.

Először lendületből elhajtott mellettünk. Mi észre sem vettük. Egy autós a sok közül. De ő visszafordult, és felvett minket. Valaha sokat stoppolt a haverokkal, mielőtt megházasodott volna – mondta –, ezért természetes, hogy segít, ha tud.
Van valami, ami szinte mindenkire igaz, aki segített nekünk: Aki felvesz, stoppolt már. Aki ételt ad, éhezett már. Aki befogad, kért már szállást. És abban is egyetértenek, hogy a mai világban, Magyarországon, ilyen útra felelőtlenség vállalkozni, mert az emberek önzőek, félnek és bizalmatlanok.
Mondják ezt, miközben felvesznek, ételt adnak, befogadnak.

Megütöttem a C hangot. Hagytam, hadd zengjen. Majd a G-t. Újabb és újabb hangokat. Magasakat és mélyeket. Egyszerre mindig csak egyet. (Nem tudok zongorázni.) Betöltötte a hang a csákvári hittantermet.
Sajgó lábamat hűtötte a csempe. Az asztalon ott várt a friss kenyér, a kolbász és a padlizsánkrém a plébánostól.
A zene kitöltötte a rendelkezésre álló teret. Egyetlen szólam. Egyetlen ív. Hangok lassan, egymás után. A kalapács megütötte a húrt, és az zengett. Sokáig. Én pedig hallgattam. Koszosan, büdösen, felhólyagosodott, elhasznált lábakkal.
Hallgattam a csodát.