„Nem érti ezt az a sok ember, 
Mi áradt itt meg, mint a tenger?”
(Márai Sándor)

A magyarság történelmét joggal tartjuk nehéznek, de szépnek. Valóban csoda, hogy a germán és szláv népek tengerében ez a gyönyörű nyelv fönnmaradt, és hatalmas irodalom nőtt ki belőle. A magyar állam megőrizte függetlenségét mind a Kelet-római (Bizánci), mind a Német-római Birodalommal szemben. Megfogyatkozva, de túlélte az Oszmán–Török Birodalom hódító törekvéseit. A kereszténység testvérháborúi idején példát mutattunk a vallási türelemből. Ellenálltunk a Habsburgok birodalmukba beolvasztó és németesítő törekvéseinek. 1848-ban az április törvényekkel (jobbágyfelszabadítás, népképviselet, polgári egyenlőség), majd 1849. július 28-án a zsidók emancipációjának törvénybe iktatásával hazánk a politikai haladás élvonalába került. A szabadságharc katonai sikerei kivívták a művelt világ csodálatát, a kegyetlen megtorlás pedig a világ együttérzését.

A XX. század első felében azonban részben a balszerencse, de még inkább rossz politikai döntések következtében Magyarország jó híre, megbecsülése elveszett. Nemzetiségeink elnyomása, vörös, majd fehér terror, zsidóellenes törvények, a náci Németország (ámbár „vonakodó”) csatlósává válás, félmillió zsidó honfitársunk kiszolgáltatása szadista gyilkosoknak, a nyilas csőcselék rémuralma – mindez kiváltotta a világ elmarasztalását. Az enyhítő körülmények, a trianoni igazságtalanság traumája, az embermentés szép példái sem feledtették, hogy bűnös emberek bemocskolták a nemzet becsületét. 

Márton Áron, Erdély püspöke 1944. május 22-én a Hitler által ránk kényszerített magyar bábkormányt figyelmeztette: „Nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.”

Kemény volt a bűnhődés, a német után jött a szovjet-orosz megszállás, az ateista kommunizmus, az ÁVO és az Andrássy út 60., a recski kényszermunkatábor, a padláslesöprés és a téeszesítés.

1956. október 23-ával viszont megérkezett a tisztító vihar, „föltámadott a tenger”, a magyarság egy hőskölteményt írt vérével a világtörténelembe. Most vált be igazán Petőfi szava: „Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!” Az 1956-os forradalom hősiességénél csak tisztasága volt nagyobb, a méltóságteljes, fegyelmezett tüntetők, az észszerű követelések, a bosszút nem engedő forradalmi bizottságok, a betört kirakatokban érintetlenül hagyott áruk, az áldozatok családja számára ládákban gyűjtött pénz.

Mindszenty bíboros, esztergomi érsek november 1-jei szavai ma is irányt mutatnak: „Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért. Honvédségünk, munkásságunk, földmíves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre.”

A nép hangja szentesítette a forradalomban megtisztult Nagy Imre és kormánya döntéseit, a többpártrendszer helyreállítását, a kilépést a Szovjetunió uralmát biztosító Varsói Szerződésből. „A magyar név megint szép” lett, erről a világsajtó Budapestre siető képviselői tudósításaikkal gondoskodtak. A fölemelő, majd a november 4-i hitszegő szovjet agresszió után a megrázó hírek hatására szerte a világban milliók tüntettek hazánk szabadsága mellett. A kommunista utópia valósága lelepleződött.

A Kádár Jánoshoz fűződő megtorlás, majd a „gulyáskommunizmus” látszólag ugyan megtörte és korrumpálta a nemzetet, de ahogy a legnagyobb ’56-os vers megjövendölte, „Mindig új élet lesz a vérből ”. Az eltiport ’56-os szabadságharc tüzét őrzők léptek elő 1989-ben, amikor azt kiáltották a hatalomnak, „ennyi volt, elég volt!” ’56 mindenkit magával ragadó lendülete nem kelhetett életre, mert a fölpuhuló diktatúra nem válthatta ki az ’56-os eltökéltséget és nemzeti egységet, de visszatértünk az európai, a Szent István-i útra, lehetőséget kaptunk az 1848-as és 1956-os elvek és célok megvalósítására.

Illúzió volt, hogy most már mindnyájan „tiszták, hősök, szentek” leszünk. A gyarló emberi természet számlájára írható a sok csalódás, a korrupció elburjánzása, a társadalom kettészakadása, a gyűlölködés és a rosszhiszeműség. Érdemes elmélyedni az 1956-os forradalom történetében, vagy legalább elgondolkodni az akkori eseményeket és hangulatot fölidéző fényképeken, hogy ösztönzést kapjunk hibáink kijavítására és a világ megbecsülésének visszaszerzésére.

Fotó: Múlt-kor

Jeszenszky Géza/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. október 22-i számában jelent meg.