Brenner József nagyprépost, nyugalmazott püspöki helynök lett idén „Az év vasi embere”. A boldoggá avatásra váró Brenner János fivére a január 14-i megyebálon vette át az elismerést. Ennek apropóján, a Püspöki Palota impozáns könyvtárában beszélgettünk:

- Az 50-es években, a legsötétebb Rákosi időszakban választotta a papi hivatást.

- Nálunk legfőképp a családi indíttatás számított. Édesapám a híres szombathelyi Brenner családból származott. Nagyapám, Brenner Tóbiás polgármester volt, de korábban is Szombathely szolgálatában látott el különböző feladatokat. Édesapám, Brenner József műszaki egyetemet végzett, 1940-től a pécsi iparfelügyelőségen dolgozott, aztán Szombathelyre helyezték vissza. Legkisebbként, tizedik gyerekként született, testvérei közül ő volt a legjámborabb, diákkorától kezdve naponta járt szentmisére és rózsafüzért imádkozott. A nagymamám is nagyon vallásos volt. Látva legkisebb fia jámborságát, mindenhogyan papnak akarta őt, de édesapámnak nem volt papi hivatása. Édesanyám, Wranovich Julianna felvidéki lány volt, rokonokhoz látogatott Szombathelyre, itt ismerkedett össze édesapámmal. Mindazonáltal jól imádkozott a nagymama, mert öt unokája pap lett, mi hárman, és még két unokatestvérem.

- Nem mondták a szülei, hogy jaj, fiam, legalább te ne menj papnak, ha már a két bátyád!

- Nem, egyáltalán nem. Elfogadták, saját döntés volt. Az ismerősök azért mondogatták a szüleimnek, hogy hát így nem lesz unoka! Erre édesanyám viccesen azt válaszolta, igaz, unokája nem lesz, de ha papnak mennek a fiai, legalább megmaradnak az ő gyermekeinek. Édesapámnak felnőtt korában is kitartott a mély vallásossága, szabadidejében vallásos könyveket olvasott. A legidősebb testvérem már gyerekkorában azt mondogatta, hogy ő bizony pap lesz. Mindig komoly volt, Arany Jánost idézve olyan gyerek, akire ha ránéztek, azt gondolták: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” Zircen lett ciszterci szerzetes. Kicsit később ment utána János tervérem is, én pedig itt Szombathelyen lettem kisszeminarista, mert nem vettek fel a középiskolába.

- A nagypolgári származás miatt?

- Azt mondták osztályidegen vagyok. Nagy ember lett később Bányász Rezső, akkoriban ő volt Szombathelyen a diákszövetség elnöke. Ő közölte velünk, édesanyámmal meg velem, hogy ilyen osztályidegennek, mint nekem nincs helye a Nagy Lajos Gimnáziumban, mert az apám mérnök volt. Az ő gyereke később persze Amerikában tanult. Engem nem vettek fel. Ezután jelentkeztem a szombathelyi kisszemináriumba, itt tanítottak tovább a feloszlatott premontrei rend tanárai.

- Akkoriban, a legsötétebb Rákosi korszakban ténylegesen üldözték az egyházat. Nem féltették a szülei?

- Nem, jóapám sem volt félős ember. Akkoriban a megyei tanács ipari osztályán dolgozott, mondták is neki, hogy az imakönyvét azért ne vigye be a hivatalba, és ne tegye az íróasztalára.

Ő erre azt felelte, az imakönyv senkit se bánt.

De egy ízben megmondták neki, meglátszik Brenner kartárs, hogy maga reakciós és megbízhatatlan, mert két fiát neveli papnak!

Erre édesapám azt felelte, bocsánat, de nem kettőt, hanem hármat. Erre már nem tudott senki semmit szólni!

Először féltem, hogy az édesapám, mit mond majd, amikor elmondom neki, hogy én is papnak megyek, miután nem vettek fel a gimnáziumba. Azóta is emlékszem, együtt mentünk a parkban, amikor nagy nehezen előhozakodtam vele, és megkérdeztem, mit szólna édesapám hozzá, ha én is papnak mennék. Megállt és rám nézett, majd azt felelte: Édes fiam, nagyon örülök neki, de egyet kérek, legyél jó pap! Ez volt rá a válasz.

- Soha sem szeretett volna, mint az édesapja, például mérnök lenni?

- Nem, más utat nem éreztem magamban. Aztán mindannyian Győrbe kerültünk. Feloszlatták a szerzetesrendeket, így a cisztercieket is, megszüntették a szemináriumokat, így mind a hárman testvérek Győrben találkoztunk.

.

- Valóban a nagyszülei laktak a volt kaszinó épületében, a Brenner Villában? Jártak ott?

- Mikor én születtem, már sem nagyapám se nagyanyám nem élt, nem ismerhettem őket. Annak idején, amikor rendbe hozták a villát, meghívtak bennünket is, mint élő leszármazottakat. Ott tettem KRESZ-vizsgát is, sok minden működött benne, mielőtt kaszinó lett volna, aztán meg leégett. Ezt a villát nem vették el tőlünk, a házat és a hatalmas parkot nagyanyám a városnak adományozta. A helyén a család birtokán a város házhelyeket parcellázott ki.

- Pécsen, az egyházmegyei gyakorlóiskolában kezdett, aztán édesapját a 40-es években áthelyezték Szombathelyre. Milyen volt visszajönni a családnak?

- Édesapám úgy került el Szombathelyről, mint beosztott iparfelügyelő, azért helyezték át Pécsre, hogy szerezzen tapasztalatot, aztán majd visszatérhet, mint vezető. Amikor visszahívták, szétszedték az iparfelügyelőséget, így nem lett vezető. Többek között ezért sem örültek annyira annak, hogy Pécsre kellett költözni, mert fölépítették a házat, aztán csak pár évig éltünk benne. Szombathely akkoriban jóval kisebb város volt, mint Pécs, lakhattak itt mindössze 37 ezren. Szinte minden család ismert mindenkit, a házakat is a családokról nevezték el akkoriban.

- Az Ön és egész családja életét megpecsételte, az a tragédia, ami 60 éve, december 15-én azon a borzalmas éjszakán történt.

- Sok mindent tudni arról a végzetes éjszakáról, például azt, hogy a nyomozás színjáték volt, mindenki gyanúsított volt, még a plébános is. Végül egy személyt a járási és megyei bíróság halálra ítélt, majd a Legfelsőbb Bíróság felmentette őt. Később azt a fiút ítélték el, aki Brenner Jánost kihívta a plébániáról, de őt is felmentették.

- Tudja azóta, kik tették ezt a borzalmat? Név szerint is?

- Igen, de a bizonyítékokat már akkor, mikor végre utánanézhettünk, eltüntették, nem volt mit tenni. 1989-ig eltelt negyven év, nem lehetett újra felvenni a pert, nem lehetett újra nyomoztatni, mert az ügy elévült. A kilencvenes években Kahler Frigyes szakértő nyomozta ki, hogy valójában mi is történhetett. Személyneveket is tudunk, de aki nincs elítélve, azt nem lehet megnevezni, mert az rágalmazás.

Nekem megvan az eredeti nyomozati anyag, amit a rendőrség készített.

Az első gyanúsított Tóka Ferenc volt, akit kétszer halálra ítéltek, aztán rehabilitáltak. A nyomozati anyagban 75 kép is szerepel, amin ő maga lejátszotta, hogyan gyilkolta meg Jánost. Az egész nyomozás egy merő színjáték volt.

- Mi lett a valódi gyilkosokkal? Meghaltak már, vagy megélték, hogy Brenner Jánost boldoggá fogják avatni?

- Egyikük még él, ő volt az, aki elhívta Jánost. Kóczán Tibornak hívják, nálam 4-5 évvel fiatalabb, 17 éves volt, amikor a gyilkosság történt. Annyit tudni róla, hogy egész életében mindig börtönben ült. Finoman szólva problémás ember volt. János meggyilkolása után kilenc évet kapott, a börtönben vették elő az ügyét, mondák neki, hogy írja alá, ő gyilkolta meg a testvéremet. Előtte 9 évig azt állította, hogy nem ő tette. Nem akarta aláírni. Erre közölték vele, vagy aláírja, vagy a folyosó végén az emeletről a nyitott ablakon keresztül kilép. Erre aláírta. Kapott még nyolc évet, aztán szabadon engedték. Felesége, mikor hazaengedték, otthagyta. Alkoholista lett, Zalaegerszegen élt egy ideig, tudom, bejárt két plébániára is, pénzt kért alkoholra. Az akkori plébános többször próbált segíteni rajta, mondta neki, Tibor könnyítsen a lelkén, mondja meg, ki bízta meg azzal, hogy kihívja a káplánt. Tibor minden esetben közölte, nem meri megmondani: „még élnek és félek”.

Én ezt megértem, mert Tibornak az anyját répakapálás közben lőtték agyon Szentgotthárdon, a kaszárnya mellett, mégpedig azért, mert Tibor édesanyja beszélt az asszonyoknak a gyilkosságról, arról, hogy a fia ruhája véres volt a gyilkosság éjszakáján.

Szombathelyen is voltak olyanok, akik emiatt az ügy miatt lettek eltéve láb alól.

A Gyöngyösbe fulladt egy férfi biciklistül, egy másik a kórházban beszélt és kiabált a gyilkosságról, őrizte egy ÁVÓ-s a kórtermet, megitatták valamivel, majd egy életre elhallgatott.

- Mások is részt vettek a gyilkosságban? Szentgotthárdiak voltak?

Mindig egy embert kerestek, de lábnyomokból arra lehet következtetni, hogy többen lehettek. Volt köztük egy nyomozó, szombathelyi ÁVÓ-sok, a szentgotthárdi párttitkár, de még a felesége is.

- Egy nő is a gyilkosok között volt?

- Igen, a nyomozati anyagban szerepelt, hogy találtak női lábnyomokat is a holttest körül.

- 56-hoz volt köze a gyilkosságnak?

- Másrészt nem fér a fejembe, miért kellett ilyen brutálisan, szadista módon eltenni lába alól.

- Az ’56-os események után 300-360 embert végeztek ki. Abban az évben, amikor a testvéremet meggyilkolták, további öt papot öltek meg országszerte. Ugyanolyan kegyetlen módszerekkel végezték ki őket, mint a testvéremet. Öskün bedobták a kútba, Szegeden a Tiszába dobták, a holttestet fa gyökere alá tették, így csak egy bizonyos idő múlva jött elő a tetem az áradáskor. Ugyanez történt Egerben is egy pappal.

Azt is tudom, miért halt meg János, írás van róla.

Amikor elhelyezték a plébánosát, akkor a rendőrség azt írta, hogy „most elhelyeztük, nincs vele baj, de előtte eleget nevelgettük, rendőri segédlettel.” Jánossal és a plébánosával az volt a baj, hogy jól foglalkoztak az ifjúsággal, hogy a fiatalok odajártak a plébániára.

A korszakról és brutalitásról csak annyit, hogy itt a szombathelyi Püspökvárba jöttek össze a papok lelkigyakorlatra. Megtörtént, hogy amikor itt volt a papság, jött két ávós, felverték a papokat az ágyból, kizavarták őket a folyosóra, és végigverték őket azzal a felkiáltással, hogy mi van itt, bikaistálló?

Ezek, akik ezt tették „gyönge” lelkű emberek voltak, ők voltak azok, akik meggyilkolták a testvéremet.

Beszéltem az akkori rendőrparancsnokkal, aki megerősítette azt az információt is, hogy amikor megtalálták a bátyám holtestét, mindene csupa vér volt, kivéve a személyigazolványát. Igazoltatás címén ugyanis még a gyilkosság előtt elvették tőle. Az is tudható, ki volt az, aki elvette.

Képzelheti, mennyire meg voltak a szentgotthárdiak is félemlítve. Csak 1990 óta szabad leírni egyáltalán vértanú testvérem nevét az újságokban. Lejött a televízió Szentgotthárdra és megkérdezték az embereket, emlékeznek-e Brenner János tragédiájára, de az ottaniak annyira féltek még akkor is, hogy nem mertek nyilatkozni. Nagyon klasszikus kép, a Pogányok idején című dokumentumfilmben meg is örökítették, hogy egy asszony, aki először kijelenti, hogy ő öreg, már nem emlékszik semmire, aztán egyszer csak elkezdi mesélni, hogy ott feküdt a földön a testvérem, és az ő férjre vitte el a holttestet a temetőbe.

- Mi történt Önnel, érte a testvére gyilkossága miatt a kihallgatáson túl is retorzió?

- Mi, László testvéremmel együtt utána is meg voltunk hurcolva. Halálomig nem tudom megérteni, ha valakinek a testvérét ilyen brutálisan meggyilkolják, miért kell azt a rendőrségre citálni, és úgy kihallgatni, hogy azt se tudtam, én is vádlott vagyok-e, vagy tanú.

- Vallatták?

- A plébánost, ő vádlott volt, megverték. Minket legalább nem vertek meg. Engem kétszer is odacitáltak Szentgotthárdra, akkor, amikor határsáv-engedély nélkül oda se lehetett menni, ekkor pár perc alatt megkaptam az engedélyt. Úgy beszéltek velem, mint egy utolsó senkivel.

Később már nem tehettem be a lában Szentgotthárdra, nem is kaptam meg a határsávba az engedélyt 1989-ig, nem is jártam ott. Akkor, a rendszerváltás után kértük meg a polgármestert, had állítsunk legalább egy feszületet azon a helyen, ahol a bátyámat megtalálták. Erre azt válaszolta: Miért keresztet? Építsenek oda egy emlékkápolnát! Létrehoztunk egy alapítványt, s a befolyt pénzből felépült a kápolna.

Évtizedekig nem volt szabad beszélni a testvéremről, még a fényképét is leszedette az Állami Egyházügyi Hivatal a győri papi szeminárium folyosójáról. Papok megverésénél és vallatásánál a későbbiekben elhangzott a mondat: „Te is úgy akarsz járni, mint Brenner János?”.

1989-ben kezdődött, hogy nekem egyáltalán beszélni kellett a testvéremről. Legelső alkalommal Szentgotthárdon a meghatódottságtól meg se tudtam szólalni. Sok esztendő eltelt azóta, sokfelé jártam, és a testvéremről beszéltem. Most már könnyebb, de még néha meghatódom.

- A papi hivatásában is akadályozták?

- Az állami hatóságoknak köszönhetően 30 évig én egy senki voltam, nem szerepelhettem a szombathelyi székesegyházban, nem misézhettem ott. 1989-ig nem kaptam plébániát, harminc esztendeig voltam káplán és hitoktató. Megértem azt, amikor az iskolából kiirtották a hittant. Az egyik évben, amikor itt Szombathelyen, a volt Petőfi iskolában tanítottam hittant, szeptember 2-ától június 10-ig minden órámon bent ült valaki ellenőrizni. Akadtak köztük jó- és nem jóindulatú pedagógusok, emlékszem egy hölgyre, aki előtte traktoros volt, utána lett tanár. Bejött, aztán az egész órán beszélgetett hátul a padban. A László testvérem 14 nyelven beszélt, ő egy száz fős falu plébániáján szolgált, később Répcevisen 30 évig.

Amikor pappá szenteltek, még csak 22 éves voltam. Amikor végeztem, azt mondta a püspököm: Fiam te még fiatal vagy, menj fel Pestre az akadémiára! r Augusztusban megkaptam a diszpozíciót helyezésemről, nem akartam hinni a szememnek. Amikor kinyitottam a levelet, tudtam meg, nem Budapest szerepelt benne, hanem Bagodvitenyéd, Zalaegerszeg mellett. Szívfájdalom nélkül odamentem, de a püspök sohasem mondta meg nekem, miért nem küldött el tanulni. Én persze tudtam, az állam megtorpedózta, azért nem, amiért nem vettek fel gimnáziumba sem. Ott voltam Bagodban 2 hónapig, aztán valakinek hely kellett, letettek Lentibe. Ott is jól éreztem magam, aztán kaptam a hírt, hogy a testvéremet meggyilkolták.

- Rossz kérdés, de elképzelhetetlen fájdalom lehetett, a szüleik hogy bírták elviselni ezt? Először a borzalmat, aztán az egész procedúrát, a megaláztatásokat?

- Amikor csöngetett a postás, 1957. december 15-én délután, édesapám vette át a táviratot. Jött vissza az ajtóból, mondta édesanyámnak, hogy meghalt a Jancsi. Mélységesen jó gyerekük volt. Leültek egymással szemben, fél óráig nem tudtak egymáshoz szólni. Édesanyám még haláláig emlegette ezt, és nagyon fájt neki, hogy 1989-ig sohase említhették az ő János fiát. Szegény, ha ezt a boldoggá avatást megélte volna!

- Túl az emlékéven, a boldoggá avatással pont kerülhet az Ön életében is ezeknek a fájdalmas éveknek a végére? Jelenthet ez elégtétel testvére haláláért?

- Elégtételnek elégtétel, hogy az egyház kihirdeti, János a hitért és az egyházért halt vértanúhalált. A hit iránti gyűlölet miatt halt meg.

De a boldoggá avatási szertartás nem lesz könnyű nekem, lelkileg meg fog viselni, ebben biztos vagyok. Amikor közzé tették, hogy Ferenc pápa elfogadta a vértanúság tényét, akkor is nagyon meghatódtam.

- Az idei Megyebálon az Év emberének választották. Meglepődött?

- Amikor jelöltek, nem gondoltam én ezt komolyan, szokatlan egy egyházi embernek, hogy éjfélkor egy bálon oklevelet vesz át! Nagyon kedvesek voltak, mert az oklevél alján egy grafikussal lerajzoltattak bennünket, gyerekként, hármunkat, Brenner testvéreket. Nagyon figyelmesek voltak, a bálon sok ismerőssel találkoztam, jól elbeszélgettünk éjfélig.

- Esetleg táncolt is?

- Ó, én már a megyebálon is elmeséltem, hogy nem tudok táncolni, egy egyszerű oknál fogva. Egy táncórám volt csupán az iskolában, amikor elmondták, hogy kell viselkedni, de táncolni nem tanítottak meg. Egy lakodalomban aztán Zalában, Andráshida mellett, egy útszéli kocsmában odajött hozzám egy hölgy, állítólag ő is szombathelyi volt, hívott, hogy tisztelendő úr, jöjjön táncolni! Én mondtam neki, hogy nem tudok. Erre visszajött, hogy csak jöjjön, nem baj, ha nem tud táncolni, majd ő megtanít. Nem tudtam lerázni. Amikor újra visszajött, azt mondtam neki, hát akkor elmegyek táncolni, ha holnap eljön hozzám gyónni. Nem vállalta: Ítéljék meg ki volt a ludas!

Később aztán, ezt hozzá kell tennem, a hatóságok „megtáncoltattak” sokszor, de táncolni azóta sem tanultam meg.

- Keresni kellett az időpontot, mikor is beszélgethetnénk, 83 évesen is aktív.

- Veszprémben, a Boldog Gizella Szemináriumban tanítok, a kispapok lelki vezetője vagyok, csak hetente, kéthetente fordulok meg Szombathelyen.

- Veszprémben hány diákja van?

- Tizenkilenc kispapot tanítok, akik civil hallgatókkal járnak együtt az egyetemre, de én csak velük foglalkozom. Szaktárgyaim a latin és a lelkiségteológia.

- Nincsenek sokan, mármint a kispapok.

Mindig kevés, mikor én szemináriumban jártam, hatvan éve, akkoriban egy évfolyamban tanultunk annyian, mint most az egész szemináriumban. Abban az időben, amikor a szombathelyi papi szemináriumot feloszlatták, Győrbe zsúfoltak össze bennünket, 130-an tanultunk együtt.

- Mennyiben mások a mai fiatalok, akik papok szeretnének lenni, mint Ön és testvérei voltak, mikor elhatározták, hogy ezt a hivatást választják?

- Nagyon. Ég és föld, benne vagyok a korban, a nagypapájuk lehetnék ezeknek a fiataloknak, általában úgy van, hogy a különböző generációk nem értik meg egymást. Én azért megvagyok velük. Kicsit talán keményebb is vagyok, mint ahogy szeretnék, de akkoriban összehasonlíthatatlanul szigorúbb volt a világ, mint manapság. Másrészt az is megfigyelhető, hogy egyesek csonka családokból érkeznek, vagy elvált szülők gyermekei. Akkoriban ilyen nem volt.

- Ugyanaz az ok, amiért ezt a hivatást választják, mint annak idején, amikor Ön és bátyjai papnak jelentkeztek?

- Mind más, nincs két egyforma út, a testvéreimmel is mind a hárman egész más úton jöttünk a papságba.