Irodalmi esttel köszöntötték a jubiláló Vigiliát a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola könyvtárában március 3-án.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A felolvasó- és beszélgetőestre a Vigiliában rendszeresen publikáló költőket hívtak meg a folyóirat szerkesztői.

A Sapientia Könyvtári esték sorozatának keretében megrendezett est kezdetén Lukács László SchP főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket, majd átadta a szót Bende Józsefnek, a Vigilia szerkesztőjének. Ő szólította maga mellé sorban a meghívott költőket, arra kérve őket, hogy olvassanak fel egy saját verset, valamint egy általuk választott, Vigiliához kapcsolódó alkotó művét. A felolvasások között beszélgetéseket hallhatott a könyvtárhelyiséget megtöltő közönség.

Elsőként Győrffy Ákos érkezett, aki Beney Zsuzsa néhány haikuját olvasta fel, melyek a Vigilia 1971. júliusi számában jelentek meg. A költő elmondta: az utóbbi időben újraolvasva verseit döbbent rá, mennyire megrendítően nagy költő Beney Zsuzsa. Ezt követően a kérdésekre válaszolva arról beszélt, mit jelent számára a táj és a természet, mely intenzíven jelen van műveiben. Bár a jó válasz a kérdésre valójában műveiben található, Győrffy Ákos elmondta, egész életében mindig úgy érezte, inkább otthon van az erdőben, mint az emberek társaságában. Ugyanakkor alapvető élménye – s ez verseiben, prózájában is visszaköszön –, hogy a föld, ahol élünk, vagyunk, nem az igazi otthon, csak átmeneti hely. És a természet mégis közelebb esik a vágyott, de valójában igazán meg nem tapasztalt otthonélményhez.

Győrffy Ákos elmondta azt is, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem írt verset. Azonban számára nincs éles határ vers és esszé között. Mindig egy adott hangnem és az ahhoz társuló ritmus az alap számára, amely jelenleg inkább próza, esszé formájában szólal meg. Végül Van egy ív című versét olvasta fel.

Győrffy Ákos után Iancu Laura következett, aki Pilinszky Bűn című versét választotta és olvasta fel, mely az 1946-os Vigiliában jelent meg Gyerek vagy még címmel. (Abban az évben egyetlen száma jelent meg a folyóiratnak.) Iancu Laura ezt követően először gyökereiről, moldvai csángó tudatáról beszélt. Felidézte: tizenkét évesen találkozott először magyar írásbeliséggel és irodalommal, verseskötetet tizenkilenc évesen vehetett először a kezébe. Lassan két évtizede él Magyarországon, elmondta: áttelepedése után szakadékokat kellett áthidalnia világok között, s a legsúlyosabb feladat a saját hitével való megküzdés volt.

Bende József úgy fogalmazott: Iancu Laura költészetét egy „ragyogó sötét tónus” jellemzi. „Katolikus költő” mivoltáról szólva Iancu Laura rámutatott: ez egyrészt megtisztelő cím, másrészt „megbélyegzés”, holott számára a művészet és a vallás között egy óriási egyenlőségjel van – mindkettő valami olyan meghódításával kísérletezik, aminek a hiányát tapasztaljuk, ami megfoghatatlan.

Este a faluban című versciklusáról elmondta, a versek a hittel kapcsolatos feszültséget próbálják kifejezni. Néprajzkutatóként a moldvai magyarok népi vallásosságának jelenségeit vizsgálja, de a tudomány sok kérdésre, problémára nem tud választ adni. „A versekben azt a kérdést feszegetem, kell-e egyáltalán érteni mindent?... Hiszen talán istenkísértés, Isten bűnre csábítása, ha erre törekszünk…” – fogalmazott Iancu Laura, majd felolvasta Erőtlenül című versét.

Lackfi János Harsányi Lajos egy korai, Kihűlt tűzhányók című versét hozta el. Arra a kérdésre, hogy „Miért ezt választotta?”, így válaszolt: tetszett neki a vers vad hullámzása, és a reménytelen kísérlet, amivel megpróbálkozik: átfogni az életet, ábrázolni, hogyan váltják egymást a generációk. „Minden költő a banálisat próbálja megragadni, reménye szerint nem banálisan. Hiszen – és itt Szabó Lőrincet idézte Lackfi János – »minden költő a giccset akarja megírni, csak nem mindenkinek sikerül«.”

Bende József a Milyenek a magyarok? című műve létrejöttének hátteréről faggatta Lackfi Jánost, aki elmondta, egy hasonló témájú angol könyv adta az ötletet, amely ugyanúgy gyilkos, fanyar, de szeretetteljes humorral íródott. Erre törekedett ő is: görbe tükröt akart tartani, kívülről láttatni magunkat. „A nevetés olyan, mint a köhögés, megszabadít a »lelki slejmtől«, így eszköze egyfajta megtisztulásnak” – mondta. Végül a Vörös Istvánnak ajánlott, A könyvbarát zsoltára című versét olvasta fel. 

Dobai Lili Balassa Péter a költészetről szóló Miért? című írásából olvasott fel részletet. Bende József a költőt Formula pietatis című kötetéről kérdezte, mely 2010-ben jelent meg a Vigilia gondozásában. Egységes kötet, a benne található versek imaformában íródtak. Dobai Lili szerint nehéz a saját költészetére reflektálni, de elmondta, ezek mögött a versek mögött, melyek egy nehéz, határidős fordítási munka során születtek, a barokk misztikusok nyelve iránti érdeklődés húzódik meg, s valóban imaformában íródtak, de többféle értelmezési lehetőség rejlik bennük.

Prózai írásairól szólva rámutatott: a különböző kultúrák, különböző művészeti ágak és különböző hitek találkozása, összekapcsolódása érdekli – a bennük lévő közösre való rácsodálkozás az alapélménye. Az ötödik szfinx. Egy fotóra című versét olvasta fel.

Végül Jász Attila lépett a közönség elé Borbély Szilárd A Követelés című versével, mely a 2010. májusi Vigiliában jelent meg. Benda János arról faggatta Jász Attilát, miért bukkan fel verseiben újra és újra a görög mitológia, mi a szerepe. A költő elmondta: fiatal kora óta izgatja, hogy a valóság és a mitológia hogyan állítható párhuzamba. Korábban azért foglalkoztatta a mitológia, mert kevesebbet tudott a valóságról, mostanában pedig úgy próbál a valóságról beszélni, hogy amit nem akar kimondani, azt mitológiai nevekkel helyettesíti.

A magát „egy ismeretlen vidéki költőként” meghatározó Jász Attila alteregója Csendes Toll. Ezen álnév, indián név alatt is publikál. A kérdésre, mit jelent számára az „indiánozás”, elmondta: ez tulajdonképpen egy kulturális misszió – reménytelen küldetés teljesítése. Tudják, hogy reménytelen, de ehhez az egyhez értenek… Az általa szerkesztett folyóiratot, az Új Forrást egy rezervátumhoz hasonlította Jász Attila, amelybe bezárták őket, de havonta kinyílnak a kapuk, és megmutathatják az ott élők, mit is csinálnak. A felolvasások sora Jász Attila Csak tenger című versével zárult. 

Az esten közreműködött Tóth Barnabás, aki J. S. Bach, Sammartini és Saint-Saëns műveit adta elő.

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír