Valamikor a múlt század ötvenes éveiben jártam először ezeken a dombokon, és ha mondhatom így, azonnal beléjük szerettem. Igaz, akkor a sziklacsúcsokon még kövirigó flótázott, versenyt énekeltek az erdei pacsirták, és szinte nem volt olyan nap, hogy ne találkoztam volna haragos siklóval.

Ma már nem dalolnak az erdei pacsirták, eltűnt a kövirigó, nem csak innen, de az egész országból, és a haragos siklók száma is nagyon megfogyott. Megkopott a kopár dombok iránt érzett szerelem, de azóta is évente több alkalommal ellátogatok ide. Van egy kényelmes dolomitszikla, leülök rá, és felidézem azokat a régi-régi szép kirándulásokat, amikor még volt kövirigó, és nem utolsósorban fiatal voltam.

Amikor leszálltam a buszról Csillebércen, az állomásépület tetején házi rozsdafarkú énekelt. Örültem neki, mert a kedvenceim közé tartozik, és itt majd mindig találkozom is vele. Nagyon messze zöld küllő kiáltott, a hangja csak foszlányokban érkezett hozzám. Az erdei úton énekes rigó ugrált, de alig látott meg, a fák közé repült. Csattogott az erdei pinty, és hallottam egy barátkát is. Július elején még nem búcsúzik el végleg a madárének. Később egy harkály, valószínűleg egy nagy fakopáncs kopogott, és búgni kezdett egy örvös galamb. Ez a szép nagy madár mindenfelé szól még, nemcsak a Margitszigeten vagy a Népligetben, de egyre gyakrabban hallom a belvárosi utcákon is.

 

A kopár szó ráillik ezekre a dombokra. Rövid fű, sziklakibúvások, és virág szinte semmi. Márciusban gyönyörű volt a rengeteg tavaszi hérics, szinte sárgállottak a dombok, ám júliusban már csak az emlékük él. A zöld gyíkok itt vannak, éppen úgy, mint fél évszázaddal ezelőtt. Mindegyik egy sűrű galagonya alatt tanyázik, onnan bújnak elő sütkérezni. Félénkek, ha valaki feléjük közeledik, nyomban visszaszaladnak a bokor alá. Az ötvenes években még gyakori volt itt a kis pannongyík. Mindössze tíz centiméter hosszú, hengeres teste szép bronzszínű. Leginkább kora tavasszal, márciusban lehet látni, de jóval ritkábban, mint annak idején. Féltucat követ felemeltem, de egyik alatt sem volt. Mély „korr-korr” hangokkal hollópár repült át. Bármely évszakban is jártam itt, majd mindig láttam vagy hallottam őket, de a dombokra soha nem szálltak le. Szerencsére, mert a holló gyakorlatilag mindenevő, és a kis pannongyík csemege lenne a számára. Leültem arra a bizonyos sziklára, de néhány átrepülő seregélyen kívül semmit sem láttam. Hiányzott a cigánycsuk, a mezei poszáta és a citromsármány. Pedig biztosan ott voltak, talán éppen a szomszéd dombon. Vannak ilyen madarásznapok. 

Fotó: Budaörs.városom.hu

Schmidt Egon

Az írás az Új Ember 2017. július 30-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.