A kötet a Hungarovox Kiadó gondozásában jelent meg – válogatás a már különböző folyóiratokban publikált írásaiból, konferenciákon, könyvbemutatókon, kiállítás-megnyitókon elhangzott beszédeiből, előadásaiból, melyet írói-költői és egyházi személyiségek portréi, műelemzések, irodalmi esszék egészítenek ki, tesznek színessé, változatos olvasmánnyá. A kiadvány minden opusa felvillantja a profán világban benne rejlő szakrálist és fordítva. Irodalomtörténeti és irodalomelméleti szempontok mellett Cs. Varga István lélektani, filozófiai, teológiai mélységekbe is elvezeti olvasóit, nemegyszer önvizsgálatra, lelkiismeretvizsgálatra késztető módon.

Látókör – a cím szimbolikus, hiszen nyilvánvaló, hogy nem csupán a tekintetünkkel befogható, látható világról beszél az író, hanem az ember nem látható, mégis érzékelhető benső világáról, a művészet rejtett, belülről, lélekben felfedezhető értékköréről, s nemcsak a fizikailag érzékelhető látóhatárról, horizontról szól, hanem a láthatatlan, horizonton túli transzcendens világ titkai is felsejlenek írásaiban.

A művészet lényege az emberfelmutatás, olyanképpen, mint a szentmisében az úrfelmutatás a pap által – vallja Cs. Varga István. Ha logikusan gondoljuk át e szakrális párhuzamot, kiderül: az emberfelmutatás is úrfelmutatás bizonyos fokon, hiszen az Úr valamenyiünket a maga képére és hasonlatosságára teremtett. Sőt, mindannyiunkban él Isten lelke, aki életre keltett minket a fogamzás pillanatában (Pál apostol szavával: testünk a Szentlélek temploma). Mindez igazolja Pilinszky nagyszerű megállapítását: Minden művészet eredetére nézve szakrális, hiszen az ihlet, amely nyomán a vers, a próza, a kép, a zene… születik, az ember és a Szentlélek közös munkáját dicséri. De igaz a tétel azért is, mert a művészet nem befelé fordulás, hanem nyitás, kitárulkozás, emlékek-élmények-fájdalom-öröm megosztása a nyilvánossággal, személyesen velem, veled, velünk, a művész lelkén, érzelmein átjövő üzenet. Üzenet, amely az olvasóban, nézőben, hallgatóban kapukat nyit befelé, önnön belső világunk felé, és kitárja a kapukat fölfelé, az Égi Tartomány felé is. S még hozzátehetnénk: az ember alkotótársa is Istennek; az élet világra hozásában, hordozásában. Irodalmi vonatkozásban: „A Mindenható Igével teremtett, a költő Szóval alkot”.

A kötet tematikai egységekre tagolódik. Az elsőben a fájdalom, a szenvedés lírai megnyilatkozásaival s tisztító erejével foglalkozik a szerző – Ady, Radnóti és Nagy László egy-egy alkotásán, illetve életművén keresztül. A betegség, a szenvedés minden embert számvetésre késztet, a művészt pedig egy fájdalmasan megélt tisztulási folyamaton vezeti át, s önfeltáró alkotásra inspirálja. Így történt ez Adynál is, mikor oly sokszor átélte, megélte önmaga és a világ csonkaságának, darabokra hullottságának tapasztalatán át a lelki válság szűnni nem akaró krízisét. A „Minden Egész eltörött” állapotát (Kocsi-út az éjszakában).

Nagy László népszerű Ki viszi át a Szerelmet című költeményén keresztül mutatja be a kötet az őrálló, az értékőrzés küldetésében járó költő félelmét, lelki szorongását: lesz-e a fizikai megsemmisülés után küzdelmeinek folytatója abban a szent harcban, amelynek célja káromkodásból is katedrálist  építeni, azaz megtisztítani az embert, megtisztulásra buzdítani a megtérés reménységével.

A művészet társterületéről, József Attila lillafüredi szobrának kapcsán az alkotó, Varga Éva művészi ábrázolásáról szól, s a költő itt született legszebb szerelmes verséről az Ódáról, melyben hidat épít a világ és a végtelen között.  A világ„embertől emberig, csöndtől csöndig épül. Indulás ez a szeretet örömforrása felé, megélése a Csöndből eredő Szeretet pillanatának” – mutat rá az irodalomtörténész. A csönd szerepe a művészetben, a szakralitásban nélkülözhetetlen. A Csönd (Isten) lelkünk benső szobájában lakik. Szóba kell álljunk vele! Pilinszkyt írta: „Minden igaz szó mélyén a csönd lakik”.

A szenvedéstörténet költői/emberi csúcsán Radnótira emlékezik a kötet legterjedelmesebb fejezete. A költő centenáriumára íródott a tanulmány, amely versei és naplói alapján végzi el a korábban emlegetett emberfelmutatás szellemi-lelki szertartását. Radnóti kevéssé ismert naplói önfeltáró, önelemző jellegű írásokat tartalmaznak, bennük a költő életének sok fájdalmát, keserűségét, indulatos gazdagságát, lázadó nekifeszüléseit és ezek lecsapódását írta ki önmagából.

A következő fejezetben az igazságkeresés művészete kerül előtérbe Németh László, Nagy Gáspár, Jókai Anna és a soproni Sarkady Sándor költő szemszögéből. Németh László műveiben kulcsfogalom az üdvösség: „Az írás arra való, hogy az üdvösség útján elkalauzoljon…” Kiemeli az író életét és életművét meghatározó minőségeszményét, amely erkölcsi alapokon áll, és az emberi rend alapja.

Jókai Anna Napok című regényét a Németh László-hatások, a lélektani regény szerkesztési elveinek viszonylatában helyezi reflektorfénybe a szerző, bemutatva, miként jut el egy kereső ember élete végső pillanataiban a célba: a Nagy Rendezőelv felismeréséig.

Megrendítő és fájdalmas sorokban emlékezik meg Cs. Varga István Nagy Gáspárról, a tragikusan fiatalon eltávozott költőről utolsó önálló estje kapcsán Kapuvárott, melynek „házigazdája” lehetett. Bemutatja sokoldalú alkotóművészetét, munkásságát, azokat az erényeket, amelyeket az egykori pannonhalmi bencés öregdiák kapott útravalóként, s amelyek vezették őt a helytállásban, 1956 szellemiségének, a forradalomnak ébrentartásában az emlékezet- és múltfeltárás kötelesség-vállalásában, s a Magyar Katolikus Rádió szerkesztőség-vezetőjeként az Ars sacra adásainak teret adva – elsőként a magyar rádiózás történetében.

A harmadik fejezet címe: Jézus tanítványa voltam. Ebben erdélyi szerzőkről, „a galambszívű mesemondóról”, Benedek Elekről s a csángó sors – a múlt és a jelen – két jeleséről, Lakatos Demeterről és Iancu Lauráról olvashatunk. A szerző megemlékezik a szellemi elődök sorában Petrás Incze Jánosról, Domokos Pál Péterről is, s a kortárs költőről, Duma-István Andrásról, illetve bemutatja a néhai Gál Elemér könyvét, a Héthavast, amely különös, a mai világban már sajnos ismeretlen műfajú írásmű: őstörténeti hitregény. Egy papi portré is gazdagítja e témakört a közelmúltban elhunyt Hajdó István esperesről, melynek kapcsán prédikációiról, beszédeiről hallunk irodalmi és teológiai megközelítésben.

Kiemelten foglalkozik a szerző 2005 pünkösdszombatján Csíksomlyón mondott nagyhatású szentbeszédével (amely metanoiára indítás értékű volt 2004 gyászos december 5-éje után).

Ezután a művészetek testvéri ágai kapnak szót: Molnár Edit fotóművész Nagy László tiszteletére nyílt tárlatához és Fejér István fotóművész Csíksomlyó titkait faggató kiállításához mondott megnyitó beszédét olvashatjuk, illetve Molnár István Géza Időszeletek című fotóalbumának méltatását. Ezt követi Nagy Ernő festőművész, Bazsonyi Arany költő és festőművész születésnapi köszöntése. Az orosz irodalom kutatója látóköréből természetesen nem maradhat ki az orosz líra egyik legsajátosabb, képviselőjének, Szergej Jeszenyinnek emlékezete.

Az utolsó fejezetben a bencés öregdiák szólal meg a szeretet, a tisztelet hangján, mikor megidézi egykori tanára, példaképe Nádasi Tibor Alfonz (Kodály gyóntató papja, lelkiatyja) alakját, küzdelmes életútját, zenei műveltségét, pedagógusi igényességét.

Majd a 70 esztendős tihanyi perjelt, Korzenszky Richárdot köszönti egy fejezet, akivel egy pátriából érkeztek, mindketten kapuváriak.

Természetesen a példakép, a lelkiatya, az év elején a minden élők útján eltávozott Jáki Sándor Teodóz, a „csángók apostola” – akivel annyi közös előadókörutat tettek meg határokon innen és túl – sem maradhat ki a sorból a kortárs/sorstárs Rónay Lászlóval egyetemben, akit, mint a szakrális irodalom kutatóját, mint munkatársát köszönti negyedszázados születésnapján.

A könyvet Laczkó Andrásnak Cs. Varga Istvánnal készített életút-interjúja zárja, melyből kitűnik a bencés iskolai tanulmányok, az „Imádkozzál és dolgozzál” szellemiségének élet- és világkép-meghatározó szerepe tanári, irodalomtörténészi munkásságában, magánéletében és közéleti fellépéseiben egyaránt. A kötet zárszava is egy imádság, Sík Sándor szakrális verses fohászából vett tanúságtevő felajánlás az Úrnak, a holtig tartó hűség jegyében:

Jaj, csak akkor el ne késsen
Hozzád  csukló szívverésem,
Én Istenem,
Csak az ament el ne vétsem.

Toldi Éva/Magyar Kurír