Adj innom! Eltikkadt vándor vagyok, lelkeket keresek; voltaképp ők italom, s az Isten akarata ételem; de téged is kérlek: adj innom. ,,Sitio'' [szomjúhozom] -- Jézus lelkeket keres, üdvüket szomjazza; közeledik hozzájuk, szeretetüket kéri... azért Ő kezdi a beszédet; a próféta álruhájában, de az alázatos, apostoli szeretet közvetlenségével lép az asszony lelkéhez; adj innom, annyit jelent: add nekem lelkedet! -- Így kell a lelkek után járnom, hozzájuk szólnom; nem röstelkedem; s mint Loyola Szent Ignác mondja: az ő kapujukon akarok bemenni hozzájuk, hogy az én kapumon át vezessem ki őket. -- Az elfogult lélek mereven s hidegen áll a Mester útjába, nem érzi a szeretet akcentusát, a szeméből nem olvassa ki az apostol vágyát. -- A bűnös lélek ilyen... Nem kaphat így élő vizet. Hogy eressze az Úr posványba a kristályeret? Templom vagyok-e, hogy Isten lakozzék bennem? Kicsiben is sok hűtlenség lehet; fegyelmezetlen vagyok talán imámban s különben is gondolataimban szeszélyes? Könnyelmű vagyok talán nézésben, érzésben, kényességben. S mily finom az Úr Jézus, éppen hogy csak érinti a sebet. Így kell! Ez neveli tisztességre az elvetemültet is. -- ,,Mondá Jézus: Én vagyok az, aki veled szólok.'' Bemutatkozik s fölemeli magához. Máshol, parabolákban csak sejteti kilétét, itt bemutatja nyíltan. Az asszony már csupa fény és tűz; egyet gondol csak: Őt! Korsót, vizet, forrást felejt; már tüzet fogott, fut, siet, hirdet! -- Én már látok, lássatok ti is! (Prohászka: ÖM, 6:126; 159) + Pünkösdön, a Lélek ünnepén, lejött az égből a fergeteg szárnyain, a szél zúgása az ő beharangozása, villámait lehozta s tüzes nyelvekké olvasztotta; angyalait fönthagyta, de kerubos, szeráfos, bátor lelkeket állított a világba, apostolokat; tüzes szavak, ihletett arcok, megindult tömeg az ő művei. A Lélek a hitnek lelke s ugyancsak az isteni szereteté, a tisztult lelkiségé, a remeklő erkölcsiségé; caritas et spiritualis unctio [szeretet és lelki balzsam]. A Lélek nem tudomány. Sokat tudhatunk s még sincs lelkünk. A Lélek az bensőség, melegség, indulat, meggyőződés, életöröm, tetterő, mely az embert áthatja és emeli. A Lélek nem műveltség; az írás-olvasás, a kultúrművek hidegek, nem húznak, nem töltenek ki; a hidak, gépek, emlékek inkább terhek, melyek gyakran lenyomnak igénytelenségünk érzetébe. A Lélek az teltség, élvezet, édesség, lendület. A Lélek nem külvilág, akár pompa, hír, érvényesülés legyen; szép városok, boulevardok, szobrok, diadalívek, mindez szürke és hervadt lehet; feledjük vagy rászokunk; a Lélek az a belső világ, az öntudat az isteni életről s erőről. A Lélek nem haladás; a haladás ködös, göröngyös út, mérhetetlen perspektívákkal, telve rejtelemmel, de céltalansággal is; a Lélek pedig az én édes jelenem s tavaszi reménységem. A haladás az emberiségre nézve olyan, mint a viruló akácfasor, melyen át a gyorsvonat vágtat s virágos ágaiba leheli fojtó füstjét; e fojtó füstöt érzem, s e virágos ákác olyan nekem, mint a menyasszony fátyola, melyet szemfedőből csináltak. Ellenben a Lélek az az örök, fölényes élet, melyet már itt kezdek meg, s biztos vagyok halhatatlan jövőjéről! A Lélek nem test, nem érzék, nem érzéki öröm és élvezet; az mind gyorsan hervadó virág, s hozzá még könnyen kábító s mérges virág; a Lélek test s érzék fölött álló, saját útjain járó, a végtelen Isten felé törekvő hatalom, mely a tisztaságban, az erényben, az öntudat harmóniájában bírja szépségét.

(Prohászka: ÖM, 7:406; 164)