A szerzetesi zarándoklatra tartva Anselm Grün egy mondatáról beszélgetünk a kocsiban. „Amikor elfogadjuk magunkat mindazzal együtt, ami bennünk rejlik, az összes földi, sötét és kevésbé előnyös tulajdonságunkkal, akkor megleljük a lelki békénket” – írja, ám mi nem értjük, miért kellene elfogadnunk bármit magunkban, ami sötét. Nem megalkuvás vagy beletörődés ez? Lehet, hogy nem, mégpedig azért, mert éppen ez jelenti önmagunk reális szemléletét: hogy nem tagadjuk el, ami rosszat felfedezünk magunkban. Erről hirtelen Simone Weilnek az a felismerése jut eszembe, hogy mindent, ami jó bennünk, úgy kaptuk, nem a mi érdemünk. De ő mondta azt is, hogy minden emberben van valami szent.

*

A gyóntatóudvaron, ahol a gyertyaszentelésre gyülekezünk, a téli tavaszban felolvadt a hó, a jég, ezért csúszkálunk, én majdnem el is vágódom. A napsütés és a csend, amely a játékos, ujjongó madárhangok mögött szinte hallható, ünnepélyessé, meditatívvá teszi a várakozásunkat.

Marton Zsolt üdvözli a megjelenteket Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének alkalmából, negyven nappal karácsony után, amikor Mária és József bemutatták Jézust a templomban, és két szent életű ember tanúságot tett róla. A gyertyaszentelésben azért imádkozik, hogy Isten árassza a hívek szívébe kegyelme fényességét, majd minden nővér és szerzetes kezébe fog egy mécsest, és miután bevonultunk a templomba, az oltár elé helyezi a magáét.

Az olvasmány Malakiás könyvéből az Úr eljöveteléről szól roppant szuggesztíven. Arról, hogy mennyire fenséges, fényes lesz, de hogy alkalmassá kell rá válni. Hogy az Isten szolgálata olyasmi, amihez át kell alakulni, ami sokszor egyáltalán nem könnyű és hosszú időn át tartó folyamat. „Hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is! – mondja a Seregek Ura. De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és -tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak.”

Az evangélium Jézus bemutatásának, Anna prófétanő és Simeon tanúságtételének és Jézusra vonatkozó jövendölésének története, akiket Máriáék ámulva hallgattak.

Marton Zsolt bevezetésként a szerzetesek iránti elfogult szeretetéről beszél: a szent kapcsolatokról, amelyek hozzájuk fűzik. A családjában két vincés nővér is volt, a kecskeméti piarista gimnáziumba járt, hat évig a kismarosi ciszterci nővérek lelkivezetőjeként működött, Angliában a premontreieknél vendégeskedett, a központi szeminárium rektoraként egy korábbi pálos kolostor épületében szolgált, ezért püspöki címerébe is bekerült a kert pálos barátokat ábrázoló kútja, és a szupervizora is szerzetes.

A mai ünnep még a karácsonyhoz tartozik, de már az évközi idő veszi körül – folytatja. – Mária és József a törvénynek engedelmeskedve bemutatja Jézust a templomban, és az egyiptomi menekülés emlékére, mint elsőszülöttet, áldozati madarakkal váltja meg. Kedves történetet hallunk két szent öregről: Anna és Simeon megláthatják, akire vártak, találkoznak a fénnyel, és ezáltal beteljesedik az életük. Ezért vagyunk ma itt mi is: a fénnyel találkozni. Az Isten találkozik szolgáival, és ők is egymással. Szembenézünk a hivatásunkkal, és ki-ki megújítja szerzetesi fogadalmát.

Mi a szerzetes hivatása? Ugyanaz, mint mindenkinek: az evangélium életre váltása és hirdetése, de valamilyen habitushoz-karizmához kapcsolódva, és közösségben. A szerzeteseknek jelnek és fénynek kell lenniük a világ számára.

A mécses és a gyertya Krisztus és a mi krisztusi életünk jelképe, erőforrásunk, életünk fénye. Ez a fény a hivatásunk forrása. Feladatunk ennek tanúságtevő továbbadása. Életünk legyen csonkig égő áldozat. Isten lefoglalja magának a szerzeteseket, akik egészen neki és Isten népének szolgálatára szentelik magukat.

*

A jó hangulatú ebéd után Balogh Piusz gödöllői premontrei apát beszél Zakariás hálaénekéről, a Benedictusról, amely a reggeli ima részeként a szerzetesi élet középpontjában van. Erzsébet férjének, Zakariásnak ugyanaz a Gábriel arkangyal jelenik meg, mint Máriának: Jézus és Keresztelő János jövetelét jövendöli meg nekik. De más a véleménye Máriáról, és más Zakariásról. Más és más történik ugyanis a szívükben.

Valljuk be, mi, bűn által sebzett emberek Zakariáshoz állunk közelebb. Amikor vonatra várunk, de nem tudjuk, mikor érkezik, az egész más várakozás, mint amikor például a karácsonyra várakozunk, amelyről tudjuk, hogy egész biztosan el fog jönni, a mi akarunktól függetlenül. A bizonytalan várakozás gyötrelmes határhelyzet. Volt egy anya, akinek elrabolták a fiát, és nem lehetett tudni, mikor szabadul. Amikor végül mégiscsak hazatért, az anyja e szavakkal fogadta: „Az Isten áldja meg azokat, akik elengedtek!” Imáink első mondatának is ilyesfélének kellene lennie, az Úr dicséretével kellene kezdődnie.

Amikor a Benedictus erős szabadítóról beszél, gondoljunk arra, hogy Jézus fellépésében és keresztáldozatában mekkora erő volt. Ő gyengeségében is erős maradt. Amikor szabadulásról olvasunk, tudatosítsuk, hogy a szerzetes megszabadított ember, akit az Isten az irgalmával megjelölt, és töltsön el bennünket a megváltásunkért érzett hála.

Istennek félelem nélkül szolgálhatunk; az istenfélelem szent és megrendült, de hálatelt félelem. Isten előtt szentségben és igazságban járhatunk. Nélküle semmi sem szent, ő viszont életszentségre hív, nekünk pedig egymást kell életszentségre noszogatnunk. Ébredjünk rá, hogy bajban vagyunk, ha már senki sem noszogat.

A szerzetes igaz letéteményese az üdvösség ismeretének. Jézus eleget közölt ehhez, és a szerzetes rálép az általa kijelölt útra.

Mit ad Jézus? Fényt. Fényességet. Vigasságot. A karácsony, a húsvét és a Szentlélek ajándékai mind ott vannak a misében, annak tudásával együtt, hogy a sötétség és a fény küzdelme eldőlt.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír