Minden levegővételt a levegő kifújása követ. Ez a szüntelen ritmus tudatosítja bennünk életünk természetes valóságát: az életet kapjuk, fogadjuk, majd továbbadjuk. Az önző élet önmagába fullad, mert csak kapni akar, adni nem.

12. századi apszismozaik a római Szent Kelemen-bazilikában

Az emberlétnek ez a természetes ritmusa bicsaklott meg a bűnbeeséssel. A görcsösen markoló kéz szimbóluma és szó szerint kézzelfogható jele ennek az elesett, vesztes állapotnak. Krisztus karja a kereszten ki van tárva, tenyerei pedig nyitva, hagyva, hogy az az ember verje bele a szegeket, aki csak birtokolni akar, de valójában még azt sem tud. Jézust az ADÁS keresztjére szegezi rá az ember. Jézus megadásával újra arra a természetes alapállapotra, ritmusra vezet el minket, amelyet elvesztettünk, és azóta is keservesen siratunk, vágyva vágyjuk vissza. A keresztények sokáig nem tartották fontosnak, hogy megemlékezzenek Krisztus földi születéséről, a karácsonyról, mert számukra az ünnepek ünnepe Jézusnak a halottaiból való feltámadása volt. Azután éppen a karácsony ünnepe emelte ki jobban, hogy az a Jézus halt meg és támadt fel halottaiból, aki értünk és velünk együtt emberré, valódi hús-vér emberré lett, a bűnt kivéve. Isten szó szerint résztvevője életünknek. Nem a kényelmes „mennyei fotelből” szemléli a távoli, földi eseményeket, hanem megszánva a sebzett, „lélegzésre” képtelen embert, újra tanít minket a magunk természetes módján lélegezni: venni az életet és továbbadni azt. Az ember hatalmi harcai, kisded játékai éppen abból fakadnak, hogy a szerzés-uralás-birtoklás bűvkörében hallani, tudni sem akar a megosztásról, továbbadásról.

„Az Emberfia azonban nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Sokat elárul erről a torz állapotról a nemiség mai felfogása is. A test reklámtermékké, árucikké való degradálása; egymás „használása”; az „amíg mindketten megkapjuk, addig jó” mentalitása. A Szentírás gyakran használja a testi egyesülésre a „megismerték egymást” kifejezést. Az igaz szeretetben valóban van egy arányosság: minél inkább ismerek valakit, annál inkább tudom őt szeretni; illetve minél kevésbé ismerek valakit, annál kevésbé tudom őt szeretni. (Ez igaz felebarátaink, Isten és önmagunk(!) felé is.) Katekizmusunk is ebben látja földi életünk értelmét: „Azért vagyunk a Földön, hogy Istent megismerjük, Őt viszont szeressük, és így eljussunk az örök életre.” „Ismerem enyéimet és enyéim is ismernek engem” – mondja Jézus az őt követőknek. A szeretet alapja az (ön)ismeret. Manapság sokan tévesztik össze a vonzódást és a szimpátiát a szeretettel. Sokszor mondjuk, hogy: szeretlek. Valójában azonban a másik (és sokszor önmagunk) ismerete nélkül csupán egy felszínes vonzás (érzéki csalódás?) rabjai vagyunk. A szeretethez nem feltétlenül szükséges szimpátia és vonzalom, de az ismeret és a megismerés elengedhetetlen.

A feltámadás ünnepe ahhoz a belső forráshoz nyit utat, amelyben úgy láthatjuk magunkat és egymást, ahogy valójában vagyunk, és ahogy Isten lát minket. Kitágul az a szűkösség, amelyben eddig éltünk és gondolkodtunk, és feltárul az a tágasság, amelyben istenképmás voltunk újra felragyog a maga szépségében és teljességében. Ehhez azonban a hamis énünknek meg kell halnia, hogy az igazi, a valódi énünk megszülethessen.

Legyen számunkra a Jézus Krisztus által megszerzett esély ennek a meghalásnak és újjászületésnek a beteljesülése!

Imádságos lelkülettel 2017 húsvétján a magyarországi ferences testvérek

Fotó: Basilicasanclemente.com

Magyar Kurír