Útközben a Végtelen utat hallgatjuk Kaszás Attilától. Noha ez az út „csak” három és fél órás, az érzete sokkal hosszabb és kalandosabb. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Salgótarjántól, majd Somoskőújfalutól, a határon túl karakteresen változik a táj: westernfilmbe illő, sziklás-őserdős hegyek között haladunk, kifelé megyünk a számunkra ismerős világból, és egy olyan helységbe tartunk, ahol még egyikünk sem járt korábban, egy olyan programra, amely nagy tömeget mozgat meg, és mi eddig mégsem hallottunk még róla. A GPS és a telefonjaink pedig, mintha az igazán fontos felé akarnák orientálni a figyelmünket, Barkához közeledve kiírják: „Az adatkapcsolat megszakadt.”

A misét a templom alatti kertben tartják, és teljesen megtelik: ezer feletti a tűző napon sok-sok színes ernyőt fejük fölé tartó zarándokok létszáma. Eigel Gábor plébános köszönti a megjelenteket „a magyarok egyik legnagyobb búcsújáró helyén”, majd Cserháti Ferenc püspök beszél arról a közösségélményről, amelyet nyugat-európai és amerikai útjain és itt egyaránt megél: az összmagyarság összetartozásáról, a Szent István-i örökségről.

Miközben a feltámadó szél a hajnali vihar esőcseppjeit hinti ránk a kert fáiról, Zakariás próféta szavait hallgatjuk: „Ujjongj és örvendj, Sion leánya, mert íme, én majd eljövök, és benned lakom – mondja az Úr. – Azon a napon majd sok nemzet csatlakozik az Úrhoz, és az én népemmé lesznek”. Aztán az efezusiaknak írt levél következik: „Áldott legyen Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket. (…) Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által, akaratának jóságos tetszése szerint”. Végül az evangéliumban Jézus szavaival szembesülünk arról, kik az ő anyja, nővérei és testvérei.

A kegyhelyek szentélyek; olyan gyógyforrások, amelyekből már elődeink is ittak, és felfrissültek, új erőre kaptak, hitre leltek tőle – kezdi prédikációját a püspök. – Amikor ide, a Skapulárés Kármelhegyi Boldogasszony szentélyébe jöttünk, hazajöttünk – mint az elmúlt 260 év során az őseink oly sokszor –; azért, hogy oltalmat, megerősítést kérjünk. A kegyelmek Anyjához fordulunk, hogy a kánai menyegzőhöz hasonló közbenjárását kérjük, és Jézus akár csodát is tegyen velünk itt ma. A galileai Kármel hegyen a horizont kitágul, új távlatok nyílnak. Ott mutatott be Illés próféta élő áldozatot az egyetlen, igaz Istennek, és ott győzte le Baál papjait. Később pedig remeték hegye lett a Kármel.A skapuláré vállon hordható ruha és érmecske, amely a kármelita rendhez kapcsolódik. Aki felölti, Jézust ölti magára, Krisztust, Mária hitét és szeretetét akarja önmagában és tettei által megjeleníteni. Jézus égi édesanyát adott nekünk. Szeretjük-tiszteljük őt, mert igent mondott Isten akaratára. Mária a fiára mutat, és azt kéri tőlünk: „Tegyetek meg mindent, amit mond.”

A püspök elmeséli, hogy helyi férfiak megkérdezték tőle, miért maradnak el a fiatalok a misékről, miért nem követik őseik hitét. Azt válaszolta nekik: azért, mert mi, idősebbek gyengék vagyunk, és a vallásosságunk nem hiteles. Mária keresztségi ígéreteinkre irányítja a figyelmünket. Tesszük is, amit ígértünk, vagy csak mondjuk, csak külsőleg zarándoklunk? A gyenge, elesett testvérek segítése: ez az igazi skapuláré, azaz habitus, magatartás.

A skapuláré keresztény hivatásunkra irányítja a figyelmet. A gyengédség forradalmára, amelyet egy kislány igenje indított el a világ perifériájáról. A gyengédség forradalmára, amely összezavarja az erőseket, és arra késztet bennünket, hogy a saját igenünket is kimondjuk. Isten közösséghez tartozásra, szolgálatra, megbocsátásra szólít fel. Krisztus titkait Mária lelkületével kellene megélnünk. Mária elsőként vállalkozott Jézus befogadására és követésére. Tegyünk így mi is, ma is.

* * *

A mise végén a püspök megáldja a skapulárékat és viselőiket, a plébános pedig elmondja: ő 1964 óta visel skapulárét, abban a reményben, hogy egyszer – minél előbb – elérkezik az az idő, amikor Mária szeplőtelen szíve diadalmaskodik, és minden nép dicséri az Istent. Végül Köteles Ágoston átnyújtja a vendégnek a felvidéki magyarság történetéről, szenvedéseiről írt könyvét. A püspököt, mint elmondja, közvetlenül érinti a téma, mivel szülőfalujából, a romániai Túrterebesről is sokakat elhurcoltak annak idején.

Amikor a mise után itt-tartózkodásának két napjáról kérdezzük Cserháti Ferencet, a lenyűgöző tájról, a szállásának ablakán elé táruló pazar látványról beszél először. „A Szűzanya jó helyen rendezte be a rendelőjét” – mondja, majd az itteniek lelkületéről, Máriához való ragaszkodásáról beszél. És a szórványlét sajátosságairól, nehézségeiről, amelyek Nyugaton is hasonlók, és fokozottabb elkötelezettséget, buzgóságot eredményeznek. Cserháti Ferenc püspök mindent megtesz, ami tőle telik, hogy a létért való küzdelmében támogassa a szórványban élő magyarságot, de tudja, hogy amit ő tehet, csak csepp a tengerben.

* * *

Körülnézünk a búcsúban, és bemegyünk a plébániára, ahol némi ízelítőt kapunk a búcsús hangulatból, a szó átvitt és valódi értelmében egyaránt. Asszonyok tüsténkednek ugyanis, minden asztal tele van süteménnyel, és egy úr gulyást főz a kertben. Szeretnénk a plébánossal beszélgetni, de mennie kell. Ígérjük, hogy megvárjuk, de egy óra múlva a gazdasszony tanácsára inkább utánamegyünk a kastélyba, amely ma művelődési ház. Éppen a díszebéd végére érkezünk, és látjuk, amint a polgármester búcsúajándékkal kedveskedik a távozóban levő püspöknek.

Kapunk az alkalmon, és rövid interjút kérünk Icso Bélától, aki 2003 óta vezeti a községet. Barka sokak számára egyet jelent a búcsújával, mondja, és nemcsak magát a települést, hanem a Csermosnya-völgy és a széles környék lakosságát is megmozgatja évről évre. A legnagyobb ünnepünk. Helyi mondások is bizonyítják ezt, mint például az, hogy „Vége a barkai búcsúnak, vége a nyárnak”, ami itt, 560 méter magasan évszázadokon át igaz is volt.

Manapság, mivel a fiatalokat az egyházi események kevéssé vonzzák, falunapokká bővítették a búcsút, ami idén szombaton megrendezett röplabdás és kispályás focis sportdélutánt jelentett. A környéken sokféle egyéb kulturális esemény, koncert van ilyentájt, így akik maradtak vagy idezarándokoltak, azokat valóban a hitbeli elkötelezettség motiválta. Icso Béla polgármester szerint a misén körülbelül 1200-an vettek részt (Barkán 580-an élnek).

A búcsúnak nincsen idegenforgalmi jelentősége, ez a nap inkább családi ünnep itt, de ebben a minőségében, a közösség életen megmaradása szempontjából nagy jelentősége van.

Az egyházak (a reformátusok jelenléte is meghatározó Barkán) és az önkormányzat között kifejezetten szívélyes a viszony, a templomok környékének rendben tartását az önkormányzat végzi, de anyagi támogatást is nyújt, tűzifát is biztosít az egyházközségnek és a parókiának, és pályázatok írásában-lebonyolításában is segít nekik.

Barka fiatal és fiatalodó, növekvő létszámú település, évente húsz új lakója születik. 21 fős óvodája emiatt egyre szűkösebb, nemsokára újabb 21 ovis befogadására alkalmas épületrésszel bővítik (ehhez a magyar államtól kaptak támogatást).

A lakosság 80 százaléka magyar ajkú roma, a munkanélküliek aránya 60–70 százalék, de minden családból dolgozik valaki. Az önkormányzat a legnagyobb munkáltató. Az utóbbi években egyre többen vállalnak munkát a környéken vagy akár egész messzebb is; főleg az építőipar és az erdőgazdaság kínál lehetőségeket.

A búcsú – ha nem is feltétlenül vallási szempontból – óriási ünnep a romák számára is; már egy hete minden család lázasan készülődött rá, és minden családtag hazatért ebből az alkalomból, hogy megüljék.

* * *

Amikor az interjúról kijövünk, a kultúrteremben még mindig az ünnepi ebéd helyszínének rendbetétele zajlik. Két csupa szív asszony azonnal süteményt, pogácsát, alkoholmentes sört és üdítőt csomagol nekünk, és közben a búcsús emlékeiket mesélik. Azt az időt, amikor még gyalog, zarándokként érkeztek Barkára a Szádelői-völgyön át, amikor a búcsú hetének szerdáján még böjtöltek, és otthon tisztelettel figyelték a „skapulárét végző” nagymamát.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír