1696. szeptember 27-én született a Nápoly melletti Marianellában, és 1787. augusztus 1-én halt meg a Salerno melletti Paganiban.

1816. szeptember 15-én VII. Pius pápa boldoggá, 1839. május 26-án XVI. Gergely pápa szentté avatta. 1871. március 23-án IX. Pius pápa egyháztanítóvá (Doctor zelantissimus) nyilvánította. Ereklyéi a Salerno melletti Paganiban találhatók. A gyóntatók és az erkölcsteológusok védőszentje.

Liguori Szent Alfonz Mária nemesi családból származott, nyolc testvére közül ő volt a legidősebb. Szülei, József és Anna, nagyon vallásosan nevelték gyermekeiket; öt közülük Istennek szentelte életét.

A rendkívüli tehetséggel megáldott Alfonz gyors léptekkel haladt előre a tudományos életben. Még tizenhét éves sem volt, amikor már a polgári és egyházi jog doktora lett. Nápolyban, ahol dolgozott, nagy ismertségnek örvendett. Néhány éves sikeres pályafutás után azonban váratlan csapás érte: elvesztett egy nagyon fontos pert. Ettől a ténytől és a bíróságokon uralkodó korrupciót látva, megrendültségében elhagyta a jogászi pályát, és teológiát kezdett tanulni.

Harminc évesen szentelték pappá. Nápoly legszegényebb negyedeiben kezdett dolgozni, ahol nagyon gyorsan ismertté vált, mint híres prédikátor. Mindenekelőtt azonban az anyagilag és lelkileg elhanyagolt fiatalok atyja lett.

A lelkipásztorkodásban korához képest modernnek tűnő eszközöket alkalmazott: gitározott, énekeket komponált, szabadidős programokat szervezett a fiataloknak.

Látván a vallási közömbösséget és azokat a hatalmas problémákat, amelyekkel az akkori ember küzdött, 1732-ben megalapította a Legszentebb Megváltóról nevezett kongregációt, ismertebb nevén redemptoristák rendjét, melynek fő célja a megváltás örömhírének terjesztése a legelhagyatottabbak és legszegényebbek között.

Az alapító buzgalmát értékelve, XIII. Kelemen pápa 1762-ben kinevezte őt Sant’Agata dei Goti Egyházmegye püspökének. Hogy kiesdje magának az áldást jövendő szolgálatára, Alfonz gyalog zarándokolt el Loretóba.

Jóllehet hatvanhat évesen szentelték püspökké, fiatalos lelkülettel vágott bele új munkájába. Amit szóval hirdetett, azt életpéldájával és különösen a szegényekkel való törődéssel bizonyította. (Éhínség idején eladta ezüst étkészletét, valamint bútorait, hogy az éhezőknek kenyeret vegyen).

Legyengülve az egészségtelen klíma és a szigorú aszkézisben töltött évek következtében (szőrruhát viselt, rendszeres koplalással és virrasztással sanyargatta magát), tizenhárom év után lemondott az egyházmegye vezetéséről, hogy a következő tizenhármat a testi-lelki szenvedésekkel teli időszaknak és teljesen Isten akaratának szentelje.

A róla szóló életrajzi írások különleges egyéniségnek nevezik őt. Több területen kiemelkedő tehetséggel megáldott személy volt: ismert mint festő, költő, zeneszerző, építész, de mindenekelőtt mint híres teológus és szent. Elképzelhetetlen, hogyan talált időt számos lelkipásztori kötelessége mellett (több mint ötszáz missziót és lelkigyakorlatot tartott) akkora terjedelmű tudományos munkára, amelynek hagyatéka több mint százhatvan írás az aszketika, dogmatika, apologetika és az erkölcsteológia területéről, és amelyeket hatvan nyelvre fordítottak le, együttesen tizenhétezer kiadásban. Évek múltán a legbuzgóbb tanítónak (Doctor zelantissimus) kezdték nevezni. Ő volt egyben az utolsó, akit teológusként avattak szentté.

„II. János Pál pápa – jegyzi meg keserűen Marek Starowieyski atya – valahol csak tudott keresni jelölteket a szenttéavatáshoz, de nem talált egyetlen nagy teológust sem. Az utolsó szent teológus Ligouri Szent Alfonz volt kétszáz évvel ezelőtt. Sokat elárul a jelenkori teológia helyzetéről, és kifejezi hatástalanságát. A teológia mára vallástanná alakult […] Az ókori keresztény számára a teológia három részre oszlott: megismerés, ima, aszkézis. Teológus nem lehetett az, aki nem élt istenes életet, aki nem imádkozott. Ez a magyarázata a korábbi korok szent teológusok nagy számának, mert ők nemcsak intenzív intellektuális életet folytattak, hanem műveik is az isteni szeretetre vezettek. Ma gyakran olyan teológiát művelnek, ami nem kapcsolódik sem az aszkézishez, sem az imához, puszta tudomány és vallásosság marad”.

„Ennek következtében kialakult egy ellentmondásos helyzet – magyarázza Roman Rogowski atya – egyrészt a jelenkor embere rejtve éhezi Istent, másrészt viszont a teológusnak csak elvont ismeretei vannak Istenről, akit nem tud közvetíteni kommunikatív és érthető módon. Nem tud adni egy pohár életadó vizet a szomjazónak”.

Liguori Szent Alfonz nem csak saját nemzedékére volt hatással. Erkölcsteológiája csaknem hivatalos tankönyvvé vált a hitoktatásban; az imádságról írt írásaiért pedig megkapta az ima doktora megtisztelő címet. Kiemelkedő tanultsága mellett írt nagyon egyszerű, még a tanulatlanok számára is érthető műveket: ilyenek voltak például az általa komponált karácsonyi énekek. Az egyik leghíresebb, az egész világon ismert, Leszállsz a csillagokból című daláról Giuseppe Verdi azt mondta: „e dal nélkül a karácsony nem lenne karácsony”.

Ha az igazi teológia, vagyis „a megismerés, ima és aszkézis”, elvezet az egyre nagyobb istenszeretetre, akkor teológus lehet, sőt teológusnak kell lennie minden kereszténynek.

Istenünk, te Egyházadban mindig új példaképeket állítasz elénk, akik megmutatják nekünk az erényes élet útját. Segíts testvéreink szolgálatában úgy követnünk Liguori Szent Alfonz püspököt, hogy egykor vele együtt a mennyei jutalomban is részesedjünk. A mi Urunk Jézus Krisztus a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Lengyelből fordította Szemere János atya

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír