Júdás Tádé az I. század második felében halt meg Perzsiában vagy Jeruzsálemben. Ereklyéi Rómában a Szent Péter-bazilikában, Franciaországban, Reimsben és Toulouse-ban találhatók. A nehéz ügyekben lévők védőszentje.

Együtt emlékezünk meg róluk, mert az apostolokról szóló írásokban mindig egymás mellett szerepelnek. Közös liturgiai ünnepük is abból fakad, hogy mindketten Perzsiában hirdették az evangéliumot, és ott szenvedtek vértanúhalált.

Simonról – akit Buzgónak is hívtak – mindössze négyszer tesz említést a Szentírás; akkor is Jakab és Júdás Tádé társaságában, akik Jézus rokonai voltak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Simont is rokoni szálak fűzhették Jézushoz. A hagyomány azt is tudni véli, hogy idősebb és ifjabb Jakab után ő volt Jeruzsálem harmadik püspöke, aki sok térítő útja ellenére is magas kort ért meg. Vértanúhalált szenvedett, kettéfűrészelték.

A másik apostolt, Júdást, az evangélisták a Tádé melléknévvel említik – ami héberül „bátort”, „férfiast” jelent –, hogy megkülönböztessék iskarióti Júdástól, aki elárulta Jézust. Egyes elbeszélések szerint nős volt, voltak gyermekei és unokái is. Miután sok országban hirdette kitartóan az evangéliumot, buzogánnyal vagy karddal végeztek ki.

XVI. Benedek pápa 2006. október 11-i katekézisében a következőket mondta: Lukács evangélista Simont Buzgónak nevezi, mert zsidó öntudatának, vagyis Istennek, az Ő népének és az Ő törvényének buzgó ápolásával tűnt ki. Simon tehát Máté ellentéte volt, aki mindezeket semmibe vette, és adószedőként tisztátalan foglalkozást űzött. Kézzelfogható jele ez annak, hogy Jézus a legkülönbözőbb társadalmi és vallási rétegekből hívja meg tanítványait, minden előítélet nélkül.

Őt a személy érdekli, nem a társadalmi kategória. Szép dolog, hogy Jézus tanítványi körében mindannyian – még ha ennyire különbözőek is – együtt éltek, mivel a Mester személye egyesítette őket. Lecke ez számunkra is, akik gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a különbségeket és az ellentéteket hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy Jézus Krisztusban megadatott nekünk a konfliktusok elkerüléséhez szükséges erő.

Júdás Tádénak tulajdonítható az Újszövetség egyik levelének szerzősége, amelyben óv bennünket a hamis tanítóktól. Ez a levél bennünket is arra figyelmeztet, hogy a korunkban felbukkanó kísértések és szellemi áramlatok között megőrizzük hitbeli öntudatunkat. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ehhez erőre, érthetőségre és bátorságra van szükségünk a világ ellenállása közepette.

Szent Simon – a „Buzgó” – és Szent Júdás – a „Bátor” – korunk hősei a vallási gyakorlatokban megmutatkozó langyosság és a hit megvallásában tapasztalható félelem időszakában. André Frossard mondta egykor, hogy az Egyház a századok folyamán többféleképpen is „haldokolt”: az üldöztetések idején, a belső megosztottsága következtében, erkölcsi züllés miatt, de soha még annyira nem haldokolt olyannyira, mint ma a félelemtől.

A buzgó Simon és Júdás Tádé – annak ellenére, hogy Jézus rokonai voltak, és emberileg számíthattak volna az Ő különleges jóindulatára – a legkevésbé ismert apostolok. Ebből is látszik, hogy Jézus volt számukra a legfontosabb, nem a saját dicsőségük. Következésképp keveset beszél róluk az Újszövetség. Paradox módon tehát azok, akik segítenek nekünk az élet nehéz problémáinak megoldásában (Szent Júdás a nehéz ügyek védőszentje), okoznak fejtörést a biblikusoknak és a történészeknek.

Miért tudunk róluk ilyen keveset? „Az a leghelyesebb – válaszol Le Nain de Tillemont francia történész –, ha kíváncsiságunkat ebben az esetben alárendeljük az isteni bölcsességnek, amely 'elrejti' előlünk a legnagyobb szenteket azért, hogy mi magunk is megtanuljunk 'elrejtettségben' maradni, hogy annál jobban 'megismertessük' másokkal Istent”.

Kijózanító szavak azokban az időkben, amikor az emberi értékekről a helyes irányt gyakran a média akarja meghatározni, amelynek nevében sokan minden áron – lemondva a szégyenérzetről és a jó erkölcsről – igyekeznek olyan színben feltűnni az emberek előtt, mint akik abszolút nem ismerik Istent.

Sose siránkozz a leveledben
ne írd, hogy a sors mostoha hozzád
senki sincs a földön kilátástalan helyzetben
ha Isten bezárja ajtód – hagyja, hogy ablakod kitárd
Jan Twardowski atya

Az egyik hagyomány szerint Jézus mennybemenetele után Júdás Tádé a mai Törökország területén meggyógyította a halálosan beteg V. Abgár királyt. Az apostolnak Jézus halotti leple és Veronika kendője volt segítségére. Talán ezért nevezik őt a reménytelen esetek védőszentjének, vagy a teológusok szóhasználatával a nehéz ügyek védőszentjének, mivel Isten számára nincs reménytelen ügy.

A keresztény tudja, hogy valamikor meg kell halnia, de addig ezen a világon él, mert itt az idő, hogy küzdjön: „buzgón”, mint Szent Simon, és „bátran”, mint Szent Júdás Tádé.

Istenünk, te úgy akartad, hogy apostolaid által jussunk el neved ismeretére. Szent Simon és Szent Júdás Tádé közbenjárására add jóságosan kegyelmedet, hogy Egyházad szüntelenül gyarapodjék, és egyre több nép fogadjon el hívő lélekkel téged. A mi Urunk Jézus Krisztus a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.

Lengyelből fordította: Szemere János

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír