A konferencia zárónapja szentmisével kezdődött az esztergomi bazilikában. Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök, a NEK titkárságának vezetője homíliájában arról beszélt, hogy napjainkban sokak szívében félelem, aggodalom hatalmasodik el a fenyegetőnek tűnő jövő miatt. Jézus is tanított a pusztulásról, a csapásokról, de nem a félelemkeltés szándékával, hanem azért, hogy növelje a hitet, a reményt, a belső erőt, ami nem e világi biztonságérzeten alapul, hanem Isten szeretetén.

Ez nem jelenti azt, hogy a hívő embert Isten mindentől megmenti, de azoknak, akik hisznek benne, életet ad (így értendő az oroszlánok verméből sértetlenül kikerült Dániel történetének ószövetségi példázata is). Már most táplálja a szívünket, növelve bennünk az örökkévalóság gazdagságát, elsősorban az Oltáriszentség által – mondta Mohos Gábor, hozzátéve, a földi életet kettősség jellemzi: egyrészt a végesség, a törékenység, másrészt a remény, amelyet Isten önt a szívünkbe, hiszen megmondta: minden szörnyűségen túl „nézzetek fel, elérkezett a megváltásotok”.

E világban éppúgy szenvedünk, mint bárki más – folytatta a szónok –, de nem veszítjük el a reményt, erre példa Dániel magatartása, aki Isten törvényét választotta a földi törvényekkel szemben. Számos példát láttunk erre a 20. század keresztényeinek körében éppúgy, mint a közelmúltban, s mindez megerősíti küldetésünket: ezen a világon túlmutató valóság jelei vagyunk – hangsúlyozta Mohos Gábor.

A következő előadó, Gáspár István nagymarosi plébános, az Országos Lelkipásztori Intézet (OLI) igazgatója a szentségimádás fontosságáról, gyakorlati megvalósításáról és az egyházközségek életében érlelődő gyümölcseiről beszélt. Személyes hangvételű előadását egy vallomással kezdete: „A szentségimádás számomra összetekintés az Úrral, nézem őt, és ő néz engem, válaszokat keresek életem kérdéseire, és ő a szívét adja nekem, azt a látásmódot, ahogy ő tekint a világra, az emberekre. Általa látom meg én is a világ sebeit, megnyit mások felé. Mint egy napfürdő, olyan számomra a szentségimádás, Isten szeretetében vagyok. Ez a napom ékköve, a Krisztus előtt töltött idő felülír mindent, és ott minden a helyére kerül.”

Gáspár István elmondta, a nagymarosi plébánián 2011-ben a szentségimádásra egy napot jelöltek ki a hétből, de erre az egy napra sem volt könnyű embert találni, s ekkor jött Fábry Kornél atya javaslata: „Lehet ám ezt egy héten át is csinálni.” – Három éve tart a csoda – folytatta a plébános –, ehhez hetven-nyolcvan ember kellett, és kialakultak a párok (helyettesítő társak is), hétfőtől péntekig mindennap reggel 6-tól este tízig valaki mindig ott ül Krisztus lábainál. A szentségimádás segít jól beosztani az időt, ahogy Teréz anya mondta: „Amennyivel több a dolgom, annyival többet kell imádkoznom.” A nagymarosi templom a település szíve, ószövetségi képpel élve a találkozás sátra lett azóta.

Az előadó Varga László kaposvári püspököt idézte, amikor hangsúlyozta: a szentség előtt „semmit teszünk”, nem kell görcsölnünk vagy elvárásoknak megfelelnünk, csupán tanítványként jelen kell lennünk. Fel kell adnunk a hasznosság konzumszemléletét, ott nincsenek elvárások, és fel kell adnunk a saját elképzeléseinket is, Isten tanít, úgy, ahogy ő akarja. Nem kell „szórakoztatnunk” az Urat imakönyvekből való felolvasással, a jelenlét a fontos, a megajándékozottságunk átélése, és Krisztus önmagát adja. Ugyanakkor imádkozhatunk a családtagjainkért, az utcánkban lakókért, barátainkért, hazánkért (a névsort fel is írhatjuk magunknak), átadhatjuk a terheinket, elmondhatjuk a kérdéseinket, s ő válaszolni fog. Leveszi a fátylat a tekintetünkről, a megtört emberben ezután a megtört Krisztust fogjuk látni. Olvashatunk a Szentírásból, imádkozhatjuk a rózsafüzért, amely Krisztus-központú ima.

Az Atyával egyébként is csak Krisztus stílusában tudunk találkozni – folytatta Gáspár István –, engedelmességben. Ő pedig folyamatosan beszél hozzánk, csak az a kérdés: Meg akarjuk-e hallani a szavát? Vagy éppen a vallásgyakorlatunkkal védjük magunkat Istentől? A kipipált, letudott imádság soha nem hoz létre valódi kapcsolatot Istennel. Nem munkakapcsolatra vagyunk meghívva, az ima meghitt együttlét. Akarnunk kell jelen lenni, de az ima Isten műve. Szent II. János Pál pápa a Novo millennio ineunte kezdetű megnyilatkozásában így ír a keresztényi mivoltról: először lenni, azután tenni. Ez a tanítványság lényege.

Gáspár István François Xavier Nguyên Van Thuân vietnámi bíborosra utalt, aki tizenhét évet ült börtönben, és arról panaszkodott, hogy mennyi mindent tehetett volna ez idő alatt az Egyházért. Panaszára az Úr így válaszolt: „Nem azt akarom, hogy értem tegyél sok mindent, hanem azt, hogy az enyém legyél.”

A szentségimádásban lassan megrendült, elfogódott, meghatott emberékké válunk – mondta összefoglalóan az előadó –, nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem az, hogy mit tesz Isten, és mindennek a gyümölcse, hogy az Úr szeretete sürgetni kezd minket, átéljük küldetésünket az emberek felé. Már nem azt kérjük az imánkban, hogy „Uram, segíts”, mintha mi lennénk a fővállalkozó, hanem azt mondjuk: „Uram, segítek”, hiszen az ő ügye az, amiben közreműködhetünk – mutatott rá a nagymarosi plébános, s arra buzdította a jelenlévőket, hogy a jövő évi kongresszusig mérjék föl, melyek azok a lépések, amelyeket meg kellene tenniük Isten felé.

Füzes Ádám, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára, a Kanter Károly Felnőttképzési Intézet igazgatója több témát is érintett az előadásában: áldoztatás és áldoztatók; nagy létszámú hívek áldoztatása: elvek, nehézségek, megoldások; az Eucharisztiához kapcsolódó egyéb rendezvények; szabadtéri szentmisék, áldoztatók képzése.

Az előadó leszögezte, az áldoztatás igen egyszerű dolog, de a lényege összetett. – Elsősorban communióról van szó, azaz találkozásról a Krisztus áldozatában való részesedés által; azzal találkozunk, akivel tudunk kommunikálni. A communio célja az egyesítés, a közössé tétel; ehhez kapcsolódik a személy fogalma, amely „lényege szerint teljesen nem fejezhető ki, de hozzátartozik, hogy valami módon mégis ki akarja fejezni önmagát”.

A communio célja az egyesülés is (elkötelezett tartós kapcsolat), nem csupán az, hogy „egy picit tudjunk egymásról”. Az előadó erre példaként a házasságot említette  A communio továbbá részesedés is, ami az életegységet jelenti.

Füzes Ádám hangsúlyozta, az áldozó fizikai módon találkozik Krisztussal: az Úr így adja magát: kenyérben és borban. Természetesen nem pusztán fizikai találkozásról, hanem főként hitbeliről van szó – tette hozzá. Szent Pál a Korintusiaknak írt első levelében az Eucharisztiából való részesedést az Egyház vonatkozásában úgy mutatja be, mint ami eggyé tesz. A kenyér és a bor egyúttal az Egyházban élők munkájának gyümölcse is. Továbbá az Egyház adja a papot, aki „átlényegíti” a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé. Az oltár e két találkozás helye: misztérium, amelyet Jézus az apostolokra bízott.

Füzes Ádám rámutatott: az Eucharisztiában gyámoltalanul van jelen az Isten, rajtunk múlik, mit teszünk vele, tehát azt „féltő tisztelettel” tegyük. Fontos szempont, hogy az áldozó és a pap kapcsolatában a pap lehet segítő vagy akadályozó tényező is abban, ahogy a hívő és Krisztus találkozik. Ez a találkozás az elsődleges.

Az áldozás mozzanatairól szólva az előadó elmondta, Keleten már a 4. századtól a Miatyánkkal vette kezdetét. A latin egyházban Szent Ágoston fejtette ezt ki: a Miatyánk után pedig jön a kiengesztelődés (békerítus – az előadó megjegyezte, az ambroziánus liturgiában ennek a helye a mise elején van, s erről már Ferenc pápa is szólt). A békecsókról Tertullianus azt mondta: minden addig elmondott imádságunk hitelesítő pecsétje ez.

Füzes Ádám felsorolta az áldozati elemeket is: megtörés (Krisztus egyszeri keresztáldozatára vonatkoztatva), felajánlás (obláció), kommunió (lakoma–egyesülés, ami által az áldozat erejéből szeretnénk részesülni), a kenyér és a bor egyesítése (már a feltámadt Krisztusra utal – az előadó hozzátette, az áldozáskor pedig már „pünkösd után” vagyunk), valamint az eszkatologikus távlat (megemlékezünk a jövőről – a végidőbeli lakomára vagyunk meghívva, azaz az áldozás eggyé tesz a múlttal és a jövővel is).

Füzes Ádám a jelenlévők figyelmébe ajánlotta mindezzel kapcsolatban Szent II. János Pál pápa Ecclesia de Eucharistia kezdetű dokumentumát, illetve az áldoztatással kapcsolatban XVI. Benedek Sacramentum caritatis kezdetű dokumentumának 50. fejezetét.

Az előadó megjegyezte: fontos szempont, hogy az áldoztatók lényeges feladata a betegekhez is elvinni a szentséget. „Elsősorban ezért legyen sok áldoztatónk” – hangsúlyozta. Felhívta a figyelmet az áldoztatóknak szóló áldásra az áldoztatás előtt, valamint a Redemptionis sacramentum kezdetű dokumentumra, amely sok kérdést tisztáz az áldoztatással kapcsolatban. Mint mondta, a nagy tömegben ügyelni kell arra, hogy ne legyenek méltatlanul áldozók, erre időben fel kell hívni a jelenlévők figyelmét. A térdelve áldozás megengedett. Ha fennáll a szentség meggyalázásának esélye, ki lehet hirdetni a csak nyelvre áldozást. A NEK-re vonatkozóan Füzes Ádám hangsúlyozta: „Az áldoztatás vonatkozásában ne csak a hogyanra (logisztika), hanem a miértre is fektessünk hangsúlyt a felkészítés során.”

A harmadik előadó Varga László kaposvári megyéspüspök volt, aki az állandó szentségimádás lelkiségéről beszélt. A főpásztor imádsággal kezdte beszédét, majd megvallotta: amiről most szól, az „harmincvalahány éve” az élete része. Mint mondta, az állandó szentségimádás megszervezése nem lehetetlen, „egy bolond százat csinál” alapon érdemes ezért bolonddá válni. „Nem érdemes másra várni, Jézus vár téged. Kaposváron egyedül kezdtem, nagyot néztek, hogy a pap munkaidején kívül is templomba jár, s a kérdésükre, mit is csinálok, azt válaszoltam Jézussal: »Gyertek, nézzétek meg!« Csak azt kértem mindenkitől, legyenek csendben, mert nagy kísértés a versengés a hangos imában, az éneklésben, hogy kié a szebb. Isten pedig a csend barátja, ezt Teréz anyától tanultam meg. A szentségimádásban egyszerűen jelen kell lenni, és be kell fogadni az Úr üzenetét.”

A püspök az állandó szentségimádás lelkiségéről szólva leszögezte: nem technikáról, programról, módszerről van szó, hanem a természetes és a természetfeletti összekapcsolódásáról. A Krisztusban való lét másokért van, nem önmagunkért.

Sajnos elvesztettük a „jobbik részt” – utalt Varga László Mária és Márta evangéliumi történetére, ezért az emberek a keleti meditáció felé fordultak. Pedig csak fel kellene tárnunk a kincseinket. A főpásztor hasonlata szerint Máriának fel kellene nőnie Mártához, és Mártának bele kellene nőnie Mária lelkületébe. A cselekvő szeretet és a lelki élmény nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást.

A szentségimádás ugyanakkor örök advent, azaz szerelmes vágyakozás kellene hogy legyen, de sajnos nem válaszolunk a szeretetre, nem akarunk teljes lényünkkel azé lenni, aki teljes lényével a miénk lett. Fel kell magunkban szítani a szenvedélyes szeretetet, mert különben szenvedélybeteggé válunk, más valami felé fordulunk. Mindennek az oka az, hogy félünk a változástól – mutatott rá a püspök –, ezért nem engedjük be Krisztust az életünkbe, csak „módjával”, mert félünk a meglepetések Istenétől.

Az állandó szentségimádás az okos szüzek lelkisége, az ébrenlét. Minőségi időt kell adnunk Istennek. Ő eljött, most is jelen van, és a világ végén is jelen lesz. Gyermekké lett a megtestesülésben, rábízta magát az emberre, és így tesz az Eucharisztiában is, bízik azokban, akiknek odaadja magát, ő a legszegényebb – fejtette ki Varga László. Az Egyház méltó válasza a bizalom, mert Isten sebezhetővé vált a számunkra. Figyelmeztetett: nagy kísértés, hogy az Egyház hatalmas akar lenni; amikor eljátssza a gazdagot, akkor lényegében nem akar sebezhető lenni, csakhogy ezzel a leginkább kitaszítottakat veszti el, mert ők nem fogják jól érezni magukat egy „nagy, gazdag egyházban”. Pedig Isten szentté tesz minket, ha ki merjük szolgáltatni magunkat, és akkor eljut az örömhír a szegényekhez.

Varga László arról is beszélt, hogy számára a szentmise a szeretet legdrágább ajándéka az Egyháznak, és egyidejűleg az Egyház válasza a szeretetnek. Timothy Radcliffe nyomán kifejtette, a szentmise részei a hit, a remény és a szeretet egymás utáni megjelenítői, egyúttal mindezek megerősítésére szolgálnak.

Előadása végén összegzésként elmondta: a szentségimádás befogadás, „én Őt, Ő engem fogad be, és ez több annál, mint hogy nézzük egymást, bevonom Istent életem minden eseményébe”. Fontos, hogy vágyakozzunk erre, legyen minőségi idő ez az imádás, valódi jelenlét a jelenlétvesztés korában, amikor vagy a jövőért teszünk valamit, vagy a múltba révedünk. Ne akarjuk manipulálni Istent, engedjük, hogy ő munkálkodjon.

Végül a püspök a szentségimádásról szólva azt mondta: teremtsük meg a csendet, s ha ebben a csendben jelen tudunk lenni a szentség számára, akkor képesek leszünk majd hitünkkel látni az egész világot, és benne embertársainkat, a történelem üdvtörténetté válik. Végül hangsúlyozta: „Ha gyakoroljuk a jelenlétet, gyakoroljuk a mennyországot.”

Fotó: Thaler Tamás, Tóth János

Körössy László/Magyar Kurír