A múlt vasárnapi elmélkedésünkben arról beszéltünk, hogy a keresztény ember nem cselekedhet a bűnös gondolkodásmód szerint, vagy azok módjára, akikhez még nem ért el a krisztusi tanítás. Az a tanítás, amelynek lényege a megbocsátásban, valamint a felebarát, illetve az ellenség iránti szeretetben csúcsosodik ki. Erre tanított Jézus, s ezt a tanítást elsőként Ő maga gyakorolta, akkor, amikor életét adta a lázadó és hálátlan népért. Pál apostol szerint, meghalt értünk, akkor „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5, 8).
A mai evangéliumi szakasz (Lk 6, 39-45) a múlt vasárnapinak a folytatása és itt Szent Lukács evangélista a szeretetről szóló beszédet néhány olyan gyakorlati alkalmazással folytatja, amelyek Krisztus tanítványainak arculatát határozzák meg: nekik ugyanis, mint Szent Máténál olvassuk: „a világosságnak” kell lenniük.
Mégis azt tapasztaljuk, hogy nem egyszer hiányzik belőlük ez a világosság, az üdeség, az életrevalóság, az öröm, amely igézetébe ejthetné az embereket. A jók és az igazak élete az egyházban sokak előtt nem csábító. A hitből élők többször sötét ruhában és szomorkás arccal járnak, szomorú keresztények. Néha úgy tűnik, mintha életükből száműzték volna a fényt, a kedélyt és az életrevalóságot, a vidámságot és az örömet. Hiányzik belőlük a világosság és a derű, amely nélkül valójában nincs igazi keresztény élet.
A múlt század közepétől a nyugati teológusok elkezdték keresni a derűs és vonzó keresztény életforma titkát, nyitját, mert rájöttek, hogy a szomorú kereszténység nem vonzó.A keresztények életén valójában át kell, hogy ragyogjon az isteni igazság és jóság fénye. „Transparenciáról”, átlátszóságról, áttetszőségről, fényáteresztésről kezdtek beszélni, arról a krisztusi dicsőségről, isteni ragyogásról, amely mindenütt felragyog, ahol az emberek igazságban és jóságban élnek: a világban, az egyházban és az egyéni életben.
Jézus Krisztus élete minden keresztény eszményképe, mert vallásossága tiszta és áttetsző, olyan, mint a napfényben fürdő tiszta ablaküveg. Áthatol rajta a fény és táncol a napsugár. Lényét átjárta Isten szeretete. Neki nem kellett különösebben bizonygatnia: Aki engem lát, látja az Atyát (Jn 6, 40 és 46).A tanítványok ezt megtapasztalták Urunk színeváltozásakor a Tábor hegyén: Jézus „arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény” (Mt 17, 2). Ekkor végképp meggyőződhettek, hogy Jézus a „Világosság a Világosságtól”, amiként ezt a nagy Hiszekegyben valljuk.
Azonban senki sem világíthat másoknak, ha maga nincs a fény birtokában: „Vajon vezethet-e vak világtalant?”- teszi fel a kérdést Jézus. A tanítvány világossága nem saját éleselméjűségéből, hanem Krisztus tanításából származik, amelyet elfogadott és tanulékonyan követ.A keresztény csak olyan mértékben világíthatja meg testvéreit és képes őket Krisztushoz vonzani, amennyire magáévá teszi és életté váltja Mesterének tanítását és példáit, úgyhogy szinte ezek eleven szemléltető, bemutató eszközeivé válik. Ez olyan munka, ami elkötelezi az egész életet: állandó erőfeszítéssel egyre jobban Krisztushoz kell alakulnia, hasonulnia. Nyugodt befelé tekintéssel fel kell mérnie szívét-lelkét és javítgatni hibáit, nehogy az Úr által leleplezett abszurd eset álljon elő: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?”Nem fordulhat elő, hogy Jézus egy tanítványa valami olyat követel meg mástól, amit maga nem tesz meg, vagy olyasmit akar kijavítani a másikban, amit önmagában, talán sokkal súlyosabb formában, minden további nélkül megtűr.
Aki csak másokban akar a rossz ellen harcolni, saját szívében pedig nem, az képmutató. Ezek ellen az Úr teljes határozottsággal lépett fel. A tettek jelentik azt a kritériumot, amely alapján meg lehet különböztetni az igazi tanítványt a képmutatótól, Jézus hasonlatával élve: „a fát a gyümölcséről lehet megismerni”.
Jézus a mai evangélium hasonlataival transparenciát, átlátszóságot sürgetett. Azt akarta, hogy életünk tiszta, őszinte és nyílt ragyogás legyen. A jó fa jó gyümölcsére irányította figyelmünket: „Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz” (Lk 6, 43).Az Úr Jézus hasonlatában nem érdekes a fa külseje, helye és kora. Egyes egyedül csak az számít, hogy jó gyümölcsöt teremjen és termésében önmagát adja. Jézus nem élettelen és felcicomázott, farizeusokra emlékeztető karácsonyfákat akart belőlünk, hanem olyan örökzöld fenyőket, amelyek koruktól függetlenül szálegyenesen állnak. A jó „termőfákon” meglátszik az eleven és egészséges élet. A jó keresztényeken meglátszik, hogy összhangban állnak Istennel, embertársaikkal és önmagukkal.
Ezt már az Ószövetség is megállapította. Amint hallottuk az első olvasmányból: „a fák gyümölcse szerint becsülik a kertet, s az embert szavai szerint ítélik meg” (Sir 27, 6). Jézus, ezt a hallgatói előtt már ismert hasonlatot alkalmazza és fejleszti tovább hangsúlyozva, hogy a legfontosabb dolog mindig az ember belső magatartása, ebből fakad a külső. A fa minőségét a gyümölcs árulja el, az ember szívének jóságát vagy gonoszságát pedig a tettei. „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat”- mondja az Úr. A képmutató ember álcázhatja magát, mint a farsangi bálokon szokás, azonban előbb vagy utóbb nyilvánosságra kerül a szívben rejlő jó vagy rossz: mert „a száj a szív bőségéből beszél”.
Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy melyek a jó fa gyümölcsei a vallásos élet terén? Vajon Jézus e hasonlattal azt kérdezi, hogy hányszor imádkoztam, gyóntam és áldoztam? Hány hibát követtem el az elsőáldozás előtt megtanult lelkitükör alapján? Hány Miatyánkot, rózsafüzért és litániát végeztem, illetve hány pénteket tartottam meg?
Tévedés ne essék, nem a vallásos élettel járó gyakorlatok ellen beszélek. Hisz ezeket a „lelki gyümölcsöket” valóban nagyra kell tartanunk: imádkoznunk kell, szentmisére kell járnunk, gyónnunk és áldoznunk kell rendszeresen, a böjtről és az alamizsnálkodásról, jótettekről sem szabad megfeledkeznünk, de itt nem állhatunk meg, mint aki jól végezte dolgát, hanem tovább kell lépnünk és a Lélek gyümölcseit kell teremnünk. Szent Pál apostol szerint: „a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5, 22-23). A Lélek gyümölcsei viszont szoros kapcsolatban állnak az imával, a szentségekhez való járulással, a lelkiismeret tisztaságával, az önmegtagadással.
Jézus tisztán fénylő, sugárzó vallásosságot akar. Olyan embereket akar, akiknek arcán felragyog az igazság fénye, Isten jósága és szeretete. Akiknek tettein átragyog Jézus Lelke, és lényén kirajzolódik Isten képmása, az a szépség, amelynek gyönyöre ma is képes meghódítani az emberi szíveket és az egész világot.
Természetes, hogy Krisztus tanítványa nem elégedhet meg egy csupán emberi szempontból jó és egyenes szívvel. Új, a Krisztus tanítása szerint megformált, teljesen az evangéliumhoz tért szívre van szüksége. Ez kemény, de nem lehetetlen feladat, mivel a tanítvány szívét is állandóan kísérti a bűn. Bátorításul Szent Pál emlékeztet arra, hogy Krisztus legyőzte a bűnt, az ő győzelme kezeskedik a keresztény győzelméért is. „Hála legyen Istennek, mert ő győzelemre segít minket Jézus Krisztus, a mi Urunk által” (1 Kor 15, 57).