A világmindenség teremtésekor az Úristen összegyûjtötte a csillagokat. Köztük volt a mi napunk is.

Végignézett a nyüzsgõ sokaságon és beszédet intézett hozzájuk: - Figyeljetek rám! - kezdte. - Gondjaitokra bízom a teremtett
világot. Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élõlények nagy változatosságban, gazdagságban. Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele volt a
zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet, óriáscsillagok száz bo

lygót.

Ezután az Úr elhelyezte õket a világmindenségben, ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt valamennyi. Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt.

Különbözõképpen indult az életük. Telt-múlt az idõ. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott mutatni valami életet.

Akadt, ahol már nõtt a petrezselyem, a másikon virágok nyíltak, sõt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az elsõhangya is megjelent! Aztán, ahogy tovább teltek az

évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy százezer évente összegyûlnek, mindenki megmutatja, milyen elõrelépést tett az elmúlt idõszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor vándorrá kell lenniük.

Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség útjait.

Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag.
Erejét megfeszítve igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgezõ gázok meg nagy kövek. Jó szándékú társai figyelmeztették: - Vigyázz, már csak ötven év
és összeül a nagytanács, s ha n

em mutatsz fel eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s
úgy elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a gyümölcse!

A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinõtt a földbõl egy kaktusz. Volt nagy öröm! Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, de hát az valami! Nem nagyigényû, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot bont. A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet már a nagytanács! Megmutatja, hogy õ nem mihaszna, lusta csillaga az égnek! Már az elsõ bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a bolygón ugyanis mûködött egy mihasznavulkán, s ez egyszer csak kitört, elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növé

nyt: hiába a tüskék,
nem tudott védekezni ellene. Elcsüggedt a kis csillag: - Mi lesz velem? - sóhajtozott. - Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a növény.

Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé. - Na, mutass fel valami eredményt! Õ mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gõgös csillagtársait. - Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! - parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik
már tán ezer is volt akkoriban. Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként szegõdtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe. Megcsodálta vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös
ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyûrûjében, a távoli, pici Plútót pedig elõször észre sem vette.

Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki. Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta. - Na - gondolta -, ezt megnézem
közelebbrõl! Nézte a hegyeket, folyókat. - Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -, hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna. Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy vonzerõ le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent. Azok is
észrevették õt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak. S azt is látta, hogy ez a háromföltarisznyáz, s elindul a nyomába.

- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még. Követték, bizony! S már nem is külön-külön, hanem együtt, mert ahogy egy irányban haladtak, egy éjjel egy útkeresztezõdésnél összetalálkoztak. Így teltek a hetek.

Lassan megváltozott a táj. Feltûnt egy város, majd egy kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetû volt, bekukkantott ide is. Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici csecsemõ feküdt állatok etetõjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi: biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp
gyereket, hogy ne fázzék. - Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget.

Le is táborozott az ég alján, észre sem vette, hogy követõi, a vándorok is megérkeztek idõközben. Hanem azt már hallotta, hogy valaki megszólítja õt, hatalmas, erõ s hangon, mintha az egész mindenség szózattaltelt volna meg.

- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség Ura. - Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél, mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki megmutatta a világnak Fiam születését. Jöjj velem, most megjutalmazlak! Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is világít az ott élõ embereknek és angyaloknak..