Beszélgetés Lukács László piarista atyával 

"Kamaszkoromig nem gondoltam arra, hogy pap legyek. Édesapám orvosi hivatása példaértékű volt számomra. Tizenhét évesen merült fel bennem a kérdés: van-e Isten? Erre azt válaszoltam: igen. Ha van Isten, akkor Ő a Szeretet. Mivel azonban neki nincs emberi keze és hangja, úgy éreztem, oda kell adnom a kezemet és a hangomat, vagyis az életemet, hogy közvetítsem az embereknek az ő szeretetét" - idézte fel szerzetesi meghívását Lukács László piarista.
"Eltűnödtem édesapám példáján, aki csodálatos ember volt és országszerte ismert gyermekorvos. Sok gyereket meggyógyított, soknak az életét mentette meg - mégis felmerült bennem, mi lesz később ezekből a picikből? Olyan hivatást kerestem, amely nemcsak a földi életet, hanem a végső boldogság útját is megnyitja számukra." Lukács László a budapesti Piarista Gimnáziumba járt, és az érettségi után felvételét kérte a rendbe, mely a gyermekek és fiatalok nevelését állítja központba.
"1954-et írtunk, amikor az egész magyar egyházra látszólag reménytelen jövő várt. A noviciátus alatt megismerkedtem a piarista rend életével, majd következtek az egyetemi évek. A teológiai tanulmányok mellett magyar-angol szakos tanári diplomát is szereztem. 1960-ban tettem örök fogadalmat, amely számunkra nemcsak a tisztaság, engedelmesség és szegénység hármas köteléke, hanem a gyermekek nevelésének vállalása is. 1961-ben szenteltek pappá" - folytatja László atya. (...)
A hatvanas évek végén meghívták Pannonhalmára egy papi lelkigyakorlat tartására. Eleinte a katolikus iskolák, majd a szemináriumok, később az egyházmegyés papok számára rendezett lekigyakorlatok rendszeres meghívottja lett.
"A lelkigyakorlatokban nem az a fontos, mit mond az, aki az elmélkedéseket tartja, hanem az, hogy a résztvevők találkozzanak Istennel. Ehhez valami titokzatos áttörésnek kell bekövetkeznie, amikor a lélek váratlanul szembetalálja magát Istennel. A lelkigyakorlat vezetője ilyenkor már szinte fölöslegessé válik. Hasonló élményben van részem a lelkivezetésben, a mélyre ható gyónások során. A pap számára az a leggyönyörűbb élmény, hogy asszisztálhat a lélek és az Úristen találkozásánál. Sokszor átéltem, hogy már láthatatlanná kell válnom, mert én csak katalizátor vagyok, itt a lélek négyszemközt találja magát Istennel. Mindig nagy ajándék számomra, hogy ennek része lehetek."
Kecskeméten a piarista templomban misézett, majd Budapestr, kerülve az Örökimádás templomban folytatta papi szolgálatát.
"Az Eucharisztiát ünneplő hívő közösség az Egyház legkisebb sejtje. Itt van jelen az Egyház, ahol a hívekkel együtt közösen elmélkedik Isten Igéjéről, és részesedik Krisztus Eucharisztiájában. Ezek a vasárnapi közös szentmisék számomra valóban a hét csúcsát jelentik." (...)
"1984-ben Lékai László bíboros felkért a Vigília folyóirat főszerkesztőjének. Ekkor kerültem föl Budapestre, és kapcsolódtam be a piarista kispapok teológiai tanításába a főiskolánkon. Ennek folytatásaként az 1990-es évek közepétől létrehoztuk a piarista, a bencés és a ferences rend közös teológiai főiskoláját, amelyből megalakult a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola."
Lukács László atya Gyümölcsoltó Boldogasszony napján adott hálát pappá szentelésének ötvenéves évfordulójáért. 
"Újmisés jelmondatom így hangzott: Megismertük Isten szeretetét, és hittünk benne. Ötven év után is ezt tartom a legfontosabbnak, és ezt érzem élethivatásomnak, hogy Isten szeretetét megéreztessem az emberekkel."

Forrás: Rózsásné Kubányi Andrea, Keresztény élet - 2011. május 15., "Hitélet" rovat, Papi arcélek, 5. oldal. / Piarista Öregdiákok Közösségi Oldala
Képek: Sapientia, Magyar Kurír