Január 25-én került sor a józsefvárosi Horváth Mihály téri Szent József-plébániatemplomban szervezett „Bizalom az irgalmas Istenben” című előadás-sorozat utolsó estjére, melynek keretében Hofher József SJ a megbocsátásról elmélkedett.

Hofher József SJ A megbocsátás mint az irgalmasság útja című előadásában különbséget tett halál és pusztulás között. Mint kifejtette: más meghalni, belesimulni az élet rendjébe, és más belepusztulni. A gyűlölet az, ami szétrágja nem csupán a testet, de a lelket is. Mitch Albom Kedd esti beszélgetések című könyvét említette példaként, illetve az írásból készült, A leckék az életből című filmet. A történet egy halálát váró professzorról és az őt minden héten meglátogató egykori diákjáról szól.

A jezsuita szerzetes kiemelte azt az epizódot, amelyben egyik jó barátja krízishelyzetben nem látogatta meg a professzort, amiért az örök haragot fogadott, mígnem belátva hibáját, ez a barát békejobbot nyújtott neki, azonban ő – amint az előadó elmondta – „lepattintotta”. A régi barát azonban egy hétre rá autóbalesetben elhunyt. A professzort ekkor iszonyú lelkifurdalás kezdte mardosni amiatt, hogy nem engesztelődött ki. Mindezt búcsúbeszélgetésük alkalmával mesélte el diákjának, mert meg kellett valakinek gyónnia.

Az előadó a film kapcsán megemlítette azt is, hogy a főszerepet Jack Lemmon alakította, aki a főhőshöz hasonlóan ezzel búcsúzott az élettől.

A jó halál kegyelme az, hogy képesek vagyunk megbocsátani. Megbocsátani önmagunknak, Istennek és embertársainknak. Nem más a megbocsátás, mint hogy megszüntetjük a kapcsolatainkban ott lévő gyűlöletet. Kimossuk szervezetünkből a mérget – magyarázta Hofher József, aki kérdéssel fordult hallgatóságához: Mit gondolnak, a jó halál érdekében kinek a legfontosabb megbocsátani? Önmagunknak, Istennek vagy embertársainknak?

A többség az önmagunknak való megbocsátásra szavazott, míg egyetlen kéz emelkedett magasba az Úristennek való megbocsátást előnyben részesítve.

A szerzetes bevallotta: számára is kihívást okoz a megbocsátás, mint megjegyezte: nehogy azt higgyük, hogy a szerzetes egy élő szent. Mily gyönyörűséges, amikor a rendházban együtt utálják egymást a testvérek, utalt az egyik zsoltár szavaira, ahol azonban a zsoltáríró az egyetértésnek örvend.

A humoros kiszólás után leszögezte: ott kezdődik minden, hogy képesek vagyunk-e megbocsátani magunknak.

Állandó önvád mardos mindenkit, amiért nem tudta megvalósítani azt az életet, amit eltervezett, vagy mert képtelen Jézushoz hasonlóan szeretni felebarátait, mivel akadnak emberek, akiket stabilan utál – jegyezte meg Hofher József, kijelentve: azért nem tudunk megbocsátani önmagunknak, mert az gondoljuk, mi magunk vagyunk a Jóisten.

A szerzetes továbbá kifejtette: azt hisszük, tökéletesek vagyunk. Sőt, az Isten örüljön annak, hogy ilyen jó hívet szerzett magának. A kiengesztelődés azzal kezdődik, amikor bevalljuk önmagunknak, nem vagyunk Isten. El kell felednünk, hogy haragszunk az Úrra, mert engedte azt hinnünk, mi magunk vagyunk Isten. Meg kell bocsátanunk az Úrnak, amiért Ő az Isten.

Azért Ő az Úr, hogy megváltson ebből a hazugságból. Ő maga a végtelen igazságosság, jóság és szeretet. Mi Isten kegyelméből élünk, meghalunk és valamennyien feltámadunk. Amikor megengedjük az Úrnak, hogy Ő legyen az Isten, olyan erők létét tapasztalhatjuk meg, amelyek magukkal hozzák az embertársainknak való megbocsátást – hangsúlyozta a szerzetes, majd egy szentírási történeten keresztül mutatott rá arra, hogy mit jelent Istent beengedni az életünkbe.

A tizenkét éve vérfolyásos asszony, aki teljes vagyonát orvosokra költötte, azt gondolta, hogy ő a Jóisten, és képes megváltani magát. Mindaddig, amíg nem engedte, hogy Isten megérintse, addig nem tudott meggyógyulni.

Majd utalt az előadó a tékozló fiú történetére is, aki kikényszerítette apjától a pénzt. „Add ide a részemet, aztán megdögölhetsz, öreg”, mondta, hiszen az örökséget általában akkor kérjük, amikor a szülők már meghaltak. Majd amikor a disznók közt volt kénytelen élni, akkor tudta kimondani: „Nem vagyok méltó arra, hogy fiad legyek.” Észrevette, hogy már nem ő a „menő csávó”, nem Isten, csak ember.

Még akkor is, ha hétmilliárdból aközé a hatvanhat közé tartozik, akik a világ pénzének kilencven százalékát birtokolják. Akik azt gondolják, ők maguk a Jóisten. Akik rendszeresen összejönnek megtervezni a világ jövőjét, eldönteni, melyik a hétből az a hárommilliárd, aki „mehet a levesbe”. Egyszer rá fognak jönni, hogy semmik, hogy nem ők a Jóisten. Szörnyű pillanat lesz az életükben. És akkor bocsánatot kérnek. És az Úr megbocsát nekik, mert az irgalma végtelen. Senkit sem akar elveszíteni. Ad egy pillanatot, hogy bárki meg tudjon halni, s ne „megdögöljön, mint a cement” – mutatott rá Hofher József, majd Ady Imádság háború után című költeményéből idézett: „Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.”

Nem azt írja a költő, hogy a testvéremmel békíts ki, hanem magaddal és magammal – jegyezte meg a jezsuita előadó, s folytatta a verset: „Nézd: tüzes daganat a szivem / S nincs ami nyugtot adjon. / Csókolj egy csókot a szivemre, / Hogy egy kicsit lohadjon.”

Elég egy érintés, mint a vérfolyásos asszonynál, vagy egy szent csók. Mint a tékozló fiú elé rohanó apáé, aki összecsókolja fiát, mielőtt az megszólalna – emelte ki az irgalmasságról szóló előadás végén Hofher József.

Fotó: Lambert Attila

Ditzendy Attila/Magyar Kurír