Nemrég volt egy beszélgetésem egy közösségi társammal,
amelynek alapján szeretnék megosztani néhány gondolatot. Alapvetően két részre
osztanám a megosztandó tartalmat. Egyrészt a meghívás témaköréra általában,
másrészt az Isteni és emberi akaratról beszélnék.
I. Meghívás: életszentség és megszenteltség
Amikor megszentelt hivatásokról beszélünk, néhányan arra
gondolhatnak, hogy azok akik Istennek átadják az életüket és lemondanak az Ő
Országáért a házasságra, csak ők lesznek szentek, csak nekik van erre
lehetőségük és a közönséges halandóknak nem, a megszentelt lelkek piedesztálon
vannak míg az egyszerű világi hívők alantasabbak. Ez az egyik torz kép, ami
élhet egyesekben, de ez teljesen ellentétben áll az igazsággal. Egyik hivatás
sem magasabb rendű a másiknál, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást.
A másik tévedés, hogy mindenki megszentelt hivatású ebben
pedig ez fogalmazási félreértés van. Úgy lehetne fogalmazni, hogy:
- a megszentelt hivatást nevezzük inkább konszekrált hivatásnak;
Isten Országáért szűzi életet vállalók és a papi hivatásban járók, akik
cölibátust vállalnak, hasonlóan lemondanak a házasságról
- megszenteltség és életszentség két külön fogalom
- mindenki meghívást kapott az életszentségre, bármilyen
hivatásban él
- minden lélek életszentségre van meghívva, de csak egy
részük kap meghívást a megszentelt és papi hivatásra.
II. Hivatás és döntés – kinek az akarata?
Ezzel kapcsolatban már született egy bejegyzés a Hivatás –
döntés? címmel, az ebben foglaltakat szeretném újra hangsúlyozni.
Nem megfelelő az a nézőpont, hogy mi magunk választjuk meg a
hivatásunkat és arra – bárhogy is döntünk - az Úr áldását adja.
Mindenki számára alaphivatás a házasság, erre vagyunk
genetikailag kódolva, hogy családot alapítson mindenki és társsal együtt
haladjunk Isten Országa felé egymást segítve ezen az úton. Egyeseket azonban az
Úr kiszólít a szokásos útról és meghív az Ő közelebbi szolgálatára, így lesznek
megszentelt hivatásúk (konszekrált és papi hivatás). Alapvetően a meghívás
tehát az Úr akarata, az Ő terve egy lélekkel, aki erre a meghívásra válaszként
mondhat IGEN-t is, de akár el is utasíthatja. (Sajnos van arra példa, hogy akár
felszentelt papok, vagy örök fogadalmat tett személyek is meggondolják magukat
és mégis családalapításra adják a fejüket, értük sok ima szükséges.) Aki
elfogadja és megéli a megszentelt hivatást, ő az életszentségnek egy különleges
útját járja és szeretetből, önként, Isten iránti engedelmességből, nem a saját
erejében bízva, hanem az Úr segítő kegyelmében bízva vállalja ezt a hivatást.
Pusztán emberi erőből megélni egy természet feletti hivatást nem lehetséges, de
Istennel együtt bármire képesek lehetünk.
A kiindulás tehát Istentől van erre válaszként rábólint az
emberi lélek és jó esetben elfogadja az Úr tervét életében.
Azt is szokták mondani, hogy egy beteljesült hivatáshoz az
igen-ek egybecsengése kell, hogy megvalósuljon. Itt szétválasztanám a közösségi
és a közösségen kívüli megszentelt utakat. A közösséggel is párosuló
megszentelt személyeknél három igennek kell egybecsengenie: Az Isteni Akarat, a
lélek engedelmessége és a harmadik a közösség elfogadása. Ez utóbbi lényegében
hiányzik a hivatalos közösség nélküli életúton járóknál, de ahogy korábban már
írtam, valamilyen szinten itt is megvalósulhat a közösségi élet.
III. Összegzés
Nagyobb fogalom az életszentségre szóló hivatás, ezen belül
lehetnek megszenteltek a lelkek és házasok, de mindenki életszentségre
meghívott. Minden hivatás életszentségre szól, de nem mindenkié megszentelt
hivatásra, csak úgy, mint a bogár és rovar esete.:-)
A megszentelt és papi hivatást nem az ember magának találja
ki, hanem Istentől kapja és szeretetből szabad akarattal elfogadja és az Ő
kegyelméből éli meg.
A Jó Isten vezessen minden kedves Olvasót, hogy fel tudja
életében ismerni azIsten Akaratát és életszentségben tudjon járni a neki
rendelt életúton egész életében.
Kommentáld!