A televíziós interjú a pápa kifejezett kérésére a Szent Márta-ház C9-termében készült, ahol a mexikóiak számára oly kedves Guadalupei Szűz képe látható. A Vatikáni Rádió összefoglalását közöljük.

A beszélgetés első kérdése az volt, miért nem látogat a pápa Mexikóba, amikor szeptemberben az Egyesült Államokban részt vesz a Családok Világtalálkozóján.

Ferenc pápa válaszában megemlítette, ő gondolt arra, hogy Mexikó határa felől lép be az Egyesült Államokba. De Ciudad Juarezen vagy Morelián keresztülhaladva, anélkül, hogy meglátogatná a Guadalupei Szüzet, bizonyára zavart keltene a mexikóiak között. A pápa továbbá úgy tartja, hogy Mexikót nem lehet csak úgy futólagosan vagy éppen átutazóban meglátogatni. Mexikóhoz legalább egy hét kell, és a pápa megígérte, hogy megteszi azt, ahogy illik.

A riporter megkérdezte a pápát, miért van ott a Guadalupei Szűz képe a Szent Márta-háznak abban a szobájában, ahol az egyház számára fontos gyűléseket tartanak.

A Szentatya erre elmondta, mit jelent neki a Guadalupei Szűz, és mély értelmezését adta a Guadalupei Szűz tiszteletének az egész amerikai kontinensen, kezdve a gyarmatosítás idejétől. Megemlítette, hogy Guadalupe nyitott utat a földrész többi szentjének is, mint Limai Szent Róza, Porres Szent Márton, majd emlékeztetett arra is, hogy hamarosan szentté avatja Junipero Sierrát. A pápa számára a Szent Szűz Mexikóban a kulturális egység forrása lett, ajtó a szentség felé megannyi bűn, igazságtalanság, kizsákmányolás és halál között.

Az újságíró ezután azt kérte a pápától, hogy mint emigránsok gyermeke, magyarázza el, mit jelentene, ha az USA-ba egy olyan határon át lépne be, mint amilyen fontos a migrációs jelenség számára a Mexikóval szomszédos határ.

Ferenc pápa megemlítette, hogy a mexikói határon nemcsak mexikóiak lépnek át, hanem Közép-Amerika, Guatemala népe is, mely áthalad egész Mexikón, hogy egy jobb jövőt keressen. Ma a migráció a nyomor, az éhség következménye. Ugyanez történik Afrikában is, azok az emberek, akik átkelnek a Földközi-tengeren, olyan országokból jönnek, melyek nehéz időszakon mennek keresztül az éhség és a háborúk miatt. A migráció manapság az éhséghez és a munkanélküliséghez köthető. Az embereket leselejtezik, és így arra kényszerítik, hogy másutt keressenek munkát.

Jelenleg az elvándorlás problémája világviszonylatban nagyon fájdalmas jelenség. Azért, mert vannak migrációs határok. Örülök annak, hogy Európa ma újraértelmezi saját migrációs politikáját. Olaszország nagyon nagylelkűen viselkedett, el kell mondanom. Lampedusa polgármestere, egy nő, megkockáztatta azt, hogy átalakítja a turizmusra berendezkedett szigetet vendéglátásra. Ez azt jelenti, hogy így nem keresnek pénzt. Ez egy hősies dolog. Most azonban, Istennek legyen hála, Európa átértékeli a helyzetet.

Visszatérve a mexikói határon történő migrációra: az a térség kábítószer-kereskedelem által sújtott térség. Morelia és az egész zóna merő szenvedés. Ott aztán a kábítószer-kereskedők nem aprózzák el a dolgot. Értenek a maguk „halálmunkájához”, ők ugyanis a halál hírnökei – a kábítószer-függők felé, és azok felé is, akik ellenállást tanúsítanak. Az a 43 igualai diák bizonyos módon, nem mondanám, hogy bosszút, de igazságot kér, és azt is, hogy emlékezzenek meg róluk. Ebben a tekintetben egy érdekesség: bíborossá akartam tenni Morelia érsekét, aki egy forró zónában él, ő egy hiteles tanúságtevő, nagyszerű pap és ember. De a bíborosokról még később beszélünk.

Az újságíró megkérdezte a pápától, hogy latin-amerikai emberként nagyobb felelősséget ró-e rá, hogy felemelje a szavát azon milliók érdekében, akik országuk elhagyására kényszerültek, határokon és falakon keresztül, bárhová a világba.

Ferenc pápa beleegyezően válaszolt. Elmondta: szeretne a migránsok hangja lenni, hiszen az ő érzékenysége a migránsok irán nem ideológiai eredetű, hanem spontán módon az ő saját személyes és kivándorolt szüleinek történetéből fakad.

A riporter a 43 igualai diák tragédiájához kapcsolódva azt kérdezte, hogy az emberek miként reagálhatnak erre a nehéz helyzetre, nyomást gyakorolva a saját saját kulturális forrásaikra is.

A Szentatya emlékeztetett Mexikó történetének szentjeire és vértanúira, és hangsúlyozta annak a fontosságát, hogy szükség van egy, a mások érdekét szolgáló szociális szintre, hogy felülkerekedjenek az ország nehéz helyzetén. Úgy fogalmazott: Nem kerülhetjük meg a problémát, mintha az nem mindnyájunkat érintene, és nem tehetjük felelőssé csak a kormányt vagy egy csoportot, hiszen ez gyerekes viselkedés lenne.

(Átugorjuk a „mexikanizálódás” kérdését és a pápának a saját ismerőseivel folytatott személyes levelezése mértékletességének a kérdését.)

Az újságíró következő kérdése a szekták elszaporodására vonatkozott Mexikóban és általában Latin-Amerikában, valamint az egyházi felelősség kérdésére az elvesztett hívek miatt…

Ferenc pápa azzal a kérdéssel kezdte válaszát, vajon ezek az evangéliumi mozgalmak szekták-e vagy sem. Rámutatott: ezek a mozgalmak a közelséget kínálják fel, hogy közel legyenek az emberekhez, hogy köszöntsék és ismerjék őket személyesen. A katolikusok ellenben – a pápa meglátása szerint – inkább hajlanak az emberek egészével foglalkozni, és Latin-Amerikában is létezik a klerikalizmus hibája, mely bizonyos távolságot tart az emberektől. A klerikalizmus Latin-Amerikában a legnagyobb akadálya a laikusok szerepe növekedésének. A világiak megnövekedett szerepe Latin-Amerikában csak a népi vallásosságnak köszönhető, amely nagyobb lehetőséget adott a világiaknak arra, hogy kreatívak és szabadok legyenek, főleg a népi áhítatgyakorlatok és a körmenetek miatt. De a világi hívek intézménye szervezetileg nem növekedett eléggé, mert a klerikalizmus távolságot tartott tőlük.

Visszatérve a kérdéshez, a pápa különbséget tett a jó és becsületes evangéliumi mozgalom és a szektás jellegű között. Vannak olyan szekták – némelyek a felvirágzás teológiájából jönnek –, melyek jobb jövőt ígérnek és jóllehet látszólag nagy vallásos lelkület élteti őket, végül is pénzt kérnek. De nem lehet általánosítani, hanem esetről esetre meg kell vizsgálni őket.

A katolikusok eltávozásának okát vizsgálva, a már említett hiányzó közelség mellett, a Szentatya említést tett azokról a homíliákról is, melyek „szörnyűségesek, nem érintik meg a szívet”. „Teológiai leckék, elvontak, hosszúak, éppen ezért szenteltem nagyobb részt e témának az Evangelii gaudium kezdetű buzdításomban. Azt hiszem, ezen a téren meg kell térnünk! A protestáns homíliaértelmezés sokkal erősebb a katolikusokénál. Szinte egy szentség!”

Összefoglalva: a pápa hangsúlyozta, hogy a katolikusok elmenekülésének a mélyén a távolságtartás, a klerikalizmus áll, a személyes közelséggel szemben az unalmas prédikáció, továbbá, hogy Isten izzó szavát nem integrálják eléggé. Ezek a jelenségek azonban nemcsak a katolikus egyházat sújtják, hanem egy sereg evangéliumi közösséget is.

Végül Ferenc pápa utalt arra a kezdeményezésre, amit Buenos Airesben a katolikus egyház papjai és az evangéliumi közösségek pásztorai közösen indítottak.

Az riporter ezután arról kérdezte a pápát, mi történt két éve, amikor megválasztották Péter trónjára.

A pápa elmesélte, hogy kis csomaggal érkezett meg Rómába, mert azt tartotta, hogy pápa eddig sohasem vette magára a megbízatását a nagyhét során. Abban a meggyőződésben élt, hogy visszatér hazájába a nagyhétre, már virágvasárnapra. Olyannyira, hogy el is készítette a virágvasárnapi homíliáját, és csak a legszükségesebbeket hozta magával, arra gondolván, hogy ez egy nagyon rövid konklávé lesz. Neki nem volt semmiféle pápalistája és eszébe sem jutott az, hogy ő lesz majd a pápa. Annyira, hogy a londoni fogadóirodák a 42. vagy 46. helyre sorolták őt. Ennek ellenére egyik ismerőse őrá tett, és jól járt vele.

A szavazás jelensége a konklávén – magyarázta a Szentatya – egy érdekes dolog. Vannak nagyon erős jelöltek. De sokan nem tudják, kire adják a szavazatukat. Így aztán hat, hét nevet választanak, egyfajta tartalékként, arra várva, hogy kire kell adni majd a végső szavazatot.

Az újságíró azt kérdezte Ferenc pápától, vajon megmondhatja-e, hogy az előző konklávén negyven szavazatot ért el.

A pápa azt felelte, hogy nem. Az újságíró azonban tovább ostromolta, megállapítva, hogy a többiek mondják ezt. A Szentatya így válaszolt: „Azt ők mondják”. „Egy bíboros mondta”, tett ellenvetést az újságíró.

Jól van, akkor egy bíboros mondta – hagyta rá Ferenc pápa. – Valójában délig semmi nem volt. És aztán történt valami, én nem tudom mi. Ebédkor láttam néhány furcsa jelet, de… Érdeklődtek az egészségem felől és hasonló dolgok. És amikor visszatértünk délután, a „kemencében sült már a kenyér”. Két szavazás, és aztán eldőlt minden. Számomra is meglepetés volt.

A délutáni első szavazáson, amikor megéreztem, hogy egy visszafordíthatatlan helyzet adódhat, akkor mellettem ült – és éppen ezt akarom elmesélni, mert a barátságunk része – Hummes bíboros, aki nagy ember számomra. Ő az amazóniai püspöki konferencia elnöke volt és lelkipásztori szempontból nagyon aktív. A délutáni két szavazás között, amikor a dolgot már látni lehetett, odajött hozzám és azt mondta: „Ne aggódj, a Szentlélek műve!” Én csak derültem rajta. A második szavazáson, mikor elérték a kétharmadot, tapsoltak, az egész konklávé tapsolt, Hummes megcsókolt, és azt mondta, hogy ne feledkezzem meg a szegényekről. Ez a mondat kavargott a fejemben, és végül ez vitt engem a Ferenc név választásához.

A szavazások alatt a rózsafüzért imádkoztam, rendszerint hármat elmondok naponta, és nagy békességet éreztem, szinte egészen az öntudatlanságig menően. Ugyanazt, mint amikor a dolgok megoldódnak. És ez számomra mindig egy jel Istentől: a béke. Attól a naptól kezdve a mai napig nem vesztettem el. Olyan valami ez ott bent, mint egy ajándék.

Hogy utána mit csináltam, azt nem tudom. Úgy állítottak a lábamra. Megkérdezték, elfogadom-e? Igent mondtam. Azt sem tudom, hogy esküt tettem valamire, nem emlékszem. Békében voltam. Elmentem, hogy kicseréljem a reverendámat. Kimentem, de előbb a tolószékben ülő Diaz bíboroshoz léptem köszönteni őt, aztán köszöntöttem a többi bíborost is. Majd kértem a római vikáriust és Hummes bíborost, hogy kísérjenek el. Ez nem volt a protokoll szerint. Aztán imádkozni mentünk a Cappella Paolinába, miközben Tauran bíboros bejelentette a nevem. Aztán előjöttem, és nem tudtam, mit is mondjak. A többinek már ti vagytok a tanúi. Hallottam a mélyből, hogy egy miniszternek szüksége van Isten áldására, és a népének is. Egyszerűen azt mondtam: imádkozzatok értem, hogy az Isten rajtam keresztül megáldjon benneteket. De ez mind annyira spontánul jött, ahogy az is, hogy „imádkozzunk Benedekért”.

Tetszik önnek az, hogy pápa?

Nem bánom!

Mi tetszik, mi nem tetszik ebben, hogy pápa? Vagy minden tetszik?

Az egyetlen dolog, aminek örülnék, ha egy nap kimehetnék, anélkül hogy észrevennének, és elmennék egy pizzériába egy pizzát enni! Nagyon szép lenne! Nem, ezt csak úgy példaként mondtam. Buenos Airesben sokat mászkáltam a városban. A plébániák között mozogtam, és egy ilyen szokást megváltoztatni nem kis fáradsággal jár. De meg lehet szokni! Ha az ember megtalálja egy másik módját a mászkálásnak, például ott a telefon, vagy más…

Többször említette, hogy rövid lesz a pápasága..

Az az érzésem, hogy az én pápaságom rövid lesz: négy vagy öt év. Vagy... nem tudom... talán kettő vagy három. Kettő már eltelt. Ez csak egy érzés, eléggé homályos is. Talán olyan, mint egy hazárdjátékos lelkülete, aki meggyőzi magát, hogy veszíteni fog, azért, hogy aztán ne érje csalódás, de ha mégis nyer, akkor persze boldog. Nem is tudom… Persze, ez csak egy érzés. Az a benyomásom, hogy az Úr csak rövid időre helyezett ide és semmi több… Mondom, ez csak egy érzés. Azért nyitva hagyom a lehetőséget…

Azt mondta, követni fogja Benedek pápát. Ez megváltoztatja egy kicsit a pápasággal kapcsolatos szemléletet, mert hozzá voltunk szokva, hogy a pápát a Szentlélek választja, és a pápaság egészen élete végéig tart.

A konklávé előtt, aztán a kongregációk során megkérdezték a bíborosokat erről a nagyon érdekes és nagyon gazdag teológiai problémáról. Azt hiszem, hogy Benedek pápa kinyitott egy ajtót. Hatvan évvel ezelőtt nem voltak nyugalmazott püspökök. Ma 1400-an vannak. Eljutottunk oda, hogy 75 év fölött vagy közel ehhez a korhoz nem hordhatják tovább egy-egy részegyház terhét a vállukon. Azt hiszem, hogy amit Benedek pápa nagy bátorsággal megtett, ajtót nyitott a nyugalmazott pápák felé. Benedeket nem kivételnek kell tekinteni, hanem olyannak, aki alapított egy intézményt. Lehet, hogy egy ideig ő lesz az egyetlen ilyen, de lehet, hogy mégsem lesz egyedül. Viszont van egy nyitott intézményes ajtó. Ma a nyugalmazott pápa többé már nem egy pillanatnyi ritkaság, mert megnyílt az ajtó.

Elképzelhető az, ami a püspökökkel történik, hogy lemond a 80 éves kort elérve?

Akár ez is lehet... Elképzelhető, de nekem nem nagyon tetszik a korhatár ötlete. Mert azt hiszem, hogy a pápaság egyfajta legvégső szükséglet. Néhány teológus számára a pápaság szentség. A németek nagyon kreatívak ezekben a dolgokban. Én nem gondolom ezt, csak azt akarom mondani, hogy valamilyen különleges dolog. Azt mondani, hogy a megbízatás 80 éves korig szól, az vélhetőleg nem tenne jót. Tehát én nem vagyok annak a híve, hogy korhatárt szabjunk, ellenben magaménak tekintem, amit Benedek pápa tett. Láttam őt a konzisztórium másnapján. Boldog volt, elégedett. Mindenki tiszteli őt. Én meglátogatom, időnként felhívom telefonon. Ahogyan már mondtam, olyan, mint egy bölcs nagypapa otthon. Akinek ki lehet kérni a véleményét. Becsületes egészen a halálig. Nem tudom, emlékeztek-e, amikor február 28-án a Kelemen-teremben köszöntöttük őt, azt mondta: „Köztetek van az én utódom, neki tisztességet, hűséget és engedelmességet fogadok.” És ezt teszi. Isten embere!

Az újságíró ezt követően a kúria reformjáról kérdezte a pápát, melyet elkezdett... ez merőben technikai folyamat vagy inkább gondolkodásmód és szív kérdése?

A pápa azt felelte, hogy a változás a szívben kezdődik, de egyúttal az életmód megtérését is jelenti. A kúriáról szólva, elmondta: „Azt hiszem, ez az utolsó udvartartás maradt meg Európában. A többiek, még a legklasszikusabbak is, demokratizálódtak. Van valami a pápai udvarban, amely sokat megtart az atavisztikus, az ősökre visszaütő hagyományból. Ezt nem megvető értelemben mondom, ez egy kulturális kérdés. És ezt meg kell változtatni, de fenn lehet tartani egy udvartartást, és ez lehet egy munkacsoport az egyház szolgálatában. A püspökök szolgálatában.”

A pápa megemlítve az összes kérdést, melyek morális és etikai jellegű problémát okoztak a Vatikánon belül (vatileaks, kiszivárogtatás, botrányok, stb.) fenntartja, hogy szükség van megtérésre személyes szinten, amit magának a pápának kell elkezdeni.

A családszinódus témájáról a riporter azt kérdezte a pápától, van-e határozat arról, hogy előmozdítsák a változásokat az elváltak és újraházasodottak szentáldozása témájában, valamint a homoszexuálisok ügyében?

A Szentatya szerint aránytalan elvárások vannak. Ami a szinódust és a választott témákat illeti, Ferenc pápa végigvezetett az egyes szakaszokon, melyek a szinódusi téma megfogalmazásához vezették, főként azon súlyos nehézségek miatt, amelyeket a család a mai világban él. A pápa elmondta, úgy véli, az Úr azt akarja tőle, hogy néhány különleges problémával szembesüljenek a családok válságával kapcsolatosan: előkészület a házasságra, az együttélők lelki kísérése, a fiatal házasok továbbkísérése, a kudarcba kerültek és az új kapcsolatra lépett személyek kísérése, lelki támogatása. Fontos megértetni a házasság szentségét, hogy elkerüljék a pusztán társadalmi jellegű házasságokat a hittel megélt házasságokkal szemben.

A kiskorúak elleni visszaélések tekintetében és a zéró tolerancia kapcsán ezeket vallja a Szentatya: A bizottság nem a visszaélésekért van, hanem a kiskorúak védelmére, vagyis a megelőzés érdekében született. A kiskorúak elleni visszaélések súlyosak, nagyobbik része a család és az ismerősök környezetében történik. Ám elég egyetlen pap esete, hogy megmozduljon az egész egyház a problémával szemben. A papnak ugyanis az a feladata, hogy segítse a kisfiúkat és a kislányokat az életszentségük növekedésében és a Jézussal való találkozásukban. A visszaélés ellenben tönkreteszi ezt a kapcsolatot Jézussal. Ferenc pápa beszélt az áldozatok meghallgatásának fontosságáról és elmesélte saját tapasztalatát, amikor a Vatikánban találkozott hat áldozattal. A belső rombolás, amit elszenvedtek, mondta, egészen pusztító jellegű és akár egyetlen pap megvallott bűne elegendő ahhoz, hogy szégyent hozzon az egyházra, és emiatt minden lehetségest meg kell tenni. Ferenc pápa elismerte Benedek pápa bátorságát, amivel nyilvánosan bűnténynek bélyegezte az ilyen eseteket, melyek szétrombolják az Isten teremtményeit.

Fotó: AP

Fordította: Vértesaljai László SJ (Vatikáni Rádió)

Magyar Kurír