A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük vagy más megszentelt életet élő ismerősük, és mit jelent ő számukra. Csaba Gizella Claudina nővérre emlékezik Csermák Kálmán és családtagjai, barátai.

A kapcsolat Gizi nénivel visszanyúlik a II. világháborút közvetlenül követő nehéz évekre, amikor Székesfehérváron, a Szatmári Irgalmas Nővérek gyakorló elemi iskolájában tanított. Akkor még Claudina kedvesnővérnek hívták. Kiváló fiatal tanítónő volt. Értett a gyerekek nyelvén, rajongtak érte, szerették a szülők és a kollégák is.

Gizi néni is nehéz megpróbáltatásokon ment keresztül. A rendek feloszlatása után a városban maradt albérletben egy volt tanítványa családjánál, ahol azonban féltek miatta, és ezért el akart jönni onnan. Szüleink elhatározták, hogy meghívják a nővért, lakjon nálunk az udvari kisszobában. Ettől kezdve tíz éven át mintegy családtagként velünk élt Gizi néni. Részt vett családi ünnepeinken. Karácsony és húsvét előtt mindenféle kreatív ötletekkel ajándéktárgyakat készített velünk a szüleink, a nagyszüleink számára. Sőt eladásra is, és így gyűjtöttünk a szegényeknek. Emlékezetes visszatérő esemény volt a szilveszteri „horgászat”, amire ő szokta meghívni családunkat. A szobáját egy függönnyel elválasztotta. Ő elbújt mögéje és a belógatott horgászbotra kis meglepetés-ajándékokat akasztott. Nagyokat nevettünk.

Gizi néni áldást hozott családunk számára. Megélhettük Jézus szavának valóságát: „Aki befogadja, akit küldök, engem fogad be” (Jn 13,20). Gyereknevelési tanácsait, tanítónői elveit máig emlegetjük: „Dicsérni, dicsérni, dicsérni! – A bizalom csodákat művel. – Dolgoztatni a gyerekeket, nem baj, ha nem ízlik! – Vidámságra nagy szüksége van a fiatalnak…” Gizi néni fellendítette családunk vallási életét, főleg a Mária-tiszteleten keresztül. Minden levelét így kezdte: „Ave Maria!” Talán azzal tette a legtöbbet, hogy segített édesanyánknak hordozni élete nehéz terheit. Amikor nagyon szenvedett, Gizi néni tartotta benne a lelket, együtt imádkozták a rózsafüzért. Nem hagyta elkeseredni, így vigasztalta: „Klárikám, fogunk mi még együtt hálát adni. Isten minden rosszból nagy jót tud kihozni, ha kérjük… Ne ijedjünk meg, ha azt látjuk, hogy először minden fordítva alakul. Az Úr szeret próbára tenni minket, mint Ábrahámot. De aztán hirtelen, egy fordulattal álmainkat felülmúlóan meghallgat…” Gizi néni hatása is benne van abban, hogy édesanyánk az ötvenes években napi áldozó lett. Élete végén, amikor megkérdeztük édesanyánkat, mikor volt az életében a legboldogabb, azt válaszolta: azokban a nehéz ötvenes években, mert mindannyian együtt voltunk. Ebben benne volt a kedvesnővér is.

Gizi néni nem panaszkodott, nem emlegette a „régi szép időket”. Vidáman előre nézett, a gondviselésben bízva élt, és mindenkinek segített, akinek csak tudott. Modern, haladó szelleme, apostoli lelkülete az új körülmények között is megtalálta a saját útját. A szegény nép között munkásnőként akart dolgozni, osztozni sorsukban, és így minél többeknek segíteni. A Kolorit ruhagyárban vállalt munkát három műszakban. Így emlékszik vissza erre az időre: „Szinten tartott égi anyánk a negyvenéves kommunizmus alatt! Szinte semmi nem érintett a sok csúnyaságból például a gyárban. Az üldözések még növelték harci kedvemet.”

Munka után, esténként kis gyerekcsoportoknak tartott hittanórát. Minden héten másik családnál gyűltek össze. „Árulók nem leszünk!” – volt a jelmondatuk. De sajnos, egy kis óvodás lány elszólta magát a gyár óvodájában, amikor feltűnő izgalommal sürgette nővérkéjét, hogy menjenek már a „Dizsi nénihez”. A személyzetis meghallotta, kivallatta őket: „Hát az ki?” – kérdezte. „Aki Jézusról beszél.” Emiatt aztán kitették a gyárból, hiába tisztelte és becsülte a főnöke.

Egy régi tanítványa meséli: „Erős élmény maradt bennem ezekről a meseszerű hittanórákról. Bábozott (óvodások és kisiskolások voltunk, addig sose láttunk olyat), a szentek életéből mesélt kalandokat. Ma is az ő szavaival mondom a szentmisében: »Uram, tegyél oda engem is a paténára. Legyek én az a csöpp víz, ami elvegyülhet a borban.« »Lelked sóhaj Isten után, el ne fojtsd!« – kaptam egyik levelében később. Claudina nővérből indult az én Szűzanya-kapcsolatom is. Mert sok-sok lelki gyermeke volt, igazán százszorosan megkapta az Atyától.”

„Kézimunkázni” is jártak hozzá! Soha sem többen, egyszerre csak ketten-ketten. A feltűnést kerülve imádkoztak, rajzoltak, énekeltek. Egyikük így gondol vissza: „Gizi néni nagyon sokat jelentett nekem, hímezni, horgolni, kötni tanultunk tőle, közben persze a lelkünkkel is nagyon intenzíven foglalkozott. Később hosszú levelekben segített eligazodni a lelki élet nehézségei között.”

Sok levelet írt és kapott, és az udvar felőli ablakához odajártak beszélgetni. Családunk idősebb (lány)tagja így emlékezik Gizi nénire: „A háborút követően a 2–4. elemi osztályokban volt a tanítónőm a zárda iskolájában. A háború és menekülés alatt kimaradt év miatt akkor alig tudtam olvasni. Délutánonként külön foglalkozott velem Gizi néni és felzárkóztatott. Aztán meg is tapsoltatott az osztállyal, hogy milyen szépen tudok már olvasni. Ötletesen, elevenen, vidám légkörben tanított bennünket. Élvezetesek voltak az órái. Saját készítésű, kreatív szemléltető eszközöket használt. Nagyon ügyes kezű volt, szépen tudott rajzolni, énekelni. A nagy ünnepek előtt együtt ajándékokat készítettünk szüleinknek…”

Családunk fiú tagja így emlékezik: „Gizi néni készített fel az elsőáldozásra. Még nem jártam iskolába. Vettünk egy üres füzetet, és mindennap rajzoltunk bele valamit együtt. Ilyen gyönyörű füzetem azóta sem volt. Jól tudott rajzolni. Volt egy rajzos könyve is, amiből én is sok mindent megtanultam. Például repülőgépet, mozdonyt rajzolni. Ezt a könyvet aztán nekem ajándékozta. Kaptam továbbá tőle érdekes, izgalmas olvasnivalókat is. Megengedte, hogy távollétében is bemenjek a szobájába, és keressek magamnak könyvet.

Gizi néninek gondja volt arra is, hogy megfelelő lelkivezetőre és közösségre találjak. Nyolcéves koromban egyszer csak biztatni kezdett, hogy menjek el a ciszter templomba. Keressem meg ott Elek atyát, aki a ministránsokat vezeti. Némi késlekedés után végül is elmentem, és nagyon jól éreztem magam ott. Jó csapat volt együtt. Elhívtam a barátomat is. Alig vártuk a heti ministránsgyűléseket és Elek atya érdekfeszítő folytatásos történeteit. Sajnos nem sokáig tartott. Néhány hónap múlva letartóztatták, és feloszlatták a ministránscsapatunkat. Ez az eset aztán hat év múlva megismétlődött. Akkor Gizi néni a ciszter Detre atyához küldött el. Sajnos Detre atyát is egy éven belül elvitték. De még így is egész életre szóló vallási és közösségi élményeket kaptam, melyeket végső soron Gizi néninek is köszönök.”

Családunk fiatalabb (nő)tagjának emléke: „Szüleink hősszámba mentek tettükkel: hogy abban a nehéz, mindenért legalább börtönnel fenyegető időben befogadtak egy apácát! Nagy szeretettel emlegették a kedvesnővért! Az én egyik emlékem: karácsonyra készülve megtanította – titokban – a »Mennyből az angyal«-t zongorázni. Elérkezett a szenteste, ahol is addig édesanyánk »festette alá« zongorán az énekünket. De most én ültem a zongorához. Szegény Anyu suttogva »taszigált«: »Elrontod az ünnepet, csak nem Bachot akarsz most játszani?!« Én elkezdtem, és a meghatódott-könnyes öröm ma is velem van.”

Hálát adunk a Jóisten gondviseléséért, hogy azokban a nehéz években megőrizte hitünket, hogy Gizi néniben őrzőangyalt adott mellénk, akinek szeretetére és imádságos közbenjárására azóta is mindig támaszkodhatunk.

Csermák Klára, Ilona, Kálmán; Kuthy Emőke és Mosonyi Dóra