A megszentelt élet évében meghirdettük „Az én szerzetesem” kampányunkat. Azt kérjük olvasóinktól, osszák meg velünk, ki a kedvenc szerzetesük – vagy más megszentelt életet élő ismerősük –, mit jelent ő számukra. Az 1977-ben elhunyt Detre atyáról egykori diákjai emlékeztek meg.

 

Még most is sok szeretettel emlékezünk Detre atyára, aki a székesfehérvári ciszterci templom kántoraként lelkiatyánk és barátunk volt 1956-tól 1977-ig, fiatalon, 56 éves korában bekövetkezett haláláig. Detre atyát a ciszterci rend megszüntetése után eltiltották a papi szolgálattól, és csak kántorként működhetett. 1956–1961 között kántori feladatain túl papi és tanári hivatásához híven legfőbb feladatának a fiatalokkal való foglalkozást tekintette. Ifjúsági énekkart és ministránscsoportot szervezett. E csoportokból alakult baráti társaságunk tagjai így emlékeznek rá:

Kálmán: Tizennégy éves diák voltam, amikor szóltak, hogy menjek el a ciszterci templomba Detre atyához. Már első találkozásunkkor feltűnt, hogy mennyire nagy figyelemmel és barátságos szívélyességgel fordult felém, ahogy még senki azelőtt. Az első különleges élmény a Claudel–Honegger: Jeanne d’Arc a máglyán című oratórium közös meghallgatása volt. Ekkor ismertetett össze több fiúval és lánnyal is. Magnóról hallgattuk a zeneművet, melyet írógéppel írt, magyar nyelvű partitúrából követtünk. Detre atya sokat beszélt Szent Johannáról és a műről, s az ő lelkesedése átragadt rám is. Később megkértem őt, hogy legyen a lelkiatyám. Hasznos lelki könyveket kaptam tőle olvasásra. Aztán meghívott az ifjúsági énekkarba. Nagy élmény volt a kóruspróba és a vasárnapi „fellépések”, majd a passió szavalókórussal való előadása. Mindannyian csüngtünk rajta.

Évi: Tízéves kislányként kezdtem énekelni nagy lelkesedéssel a kórusban, majd Detre atya hívott egyéb, hitünket elmélyítő programokra is, s így lettem később tagja annak a baráti társaságnak, mely megmaradt Detre atya halála után is.

István: Detre atya éneklése a hajnali miséken és húsvétkor: Rorate coeli de super; Exsultet... És a kórus, amit leginkább vasárnapi ministránsként hallottam, a természetszeretete, a fogadalma, hogy nem iszik bort, amíg a szovjetek az országunkban vannak… Nagyon szép emlékek. Remélem, a Mennyei Agapén koccinthatunk Vele!

Árpád: Detre atyával először a ciszterci templom sekrestyéjében találkoztam. Ekkor hallottam tőle azt a megszólítást, ami a kedvence volt: „Emberfia!” Amikor megtudta, hogy zongorázom, orgonálni kezdett tanítani. Hamarosan én kísérhettem orgonán a lánykórust a vasárnapi miséken. Sokat hallgattunk együtt zenét. Martonvásári Beethoven-hangversenyre mentünk, így terelgetett a zene szeretete felé. Lelkiatyám lett. Sokszor jártam a lakásán, beszélgettünk, ez alatt nevelt is, nemcsak vallási szempontból, hanem emberileg is. Édesapám korai halála után szinte második apám volt. Sokat tett azért, hogy azzá lettem, aki vagyok.

Amikor Detre atyát több paptársával együtt letartóztatták, a ministránsok közül többünket kihallgattak a rendőrségen. Az orvosi egyetemre való felvételemet kétszer utasították el. Amikor a második évben már felvételt nyertem, a kórház igazgatója közölte velem, hogy a helyi pártbizottság utasítására töröltek a listáról. Három év után a rendőrségi kihallgató tudatta velem, hogy mivel megfigyelésük szerint megjavultam, felvételemet támogatják. Detre atya amnesztiával történő szabadulása után hamarosan találkoztunk. A börtönben átélt megaláztatások hatására személyisége jelentősen megváltozott, hosszú időre elzárkózott tőlünk, életünkbe csak fokozatosan kapcsolódott be. Én ritkán találkoztam vele. Hiányát még ma is érzem.

Jenci: Detre atyát 1957-ben iskolai hittanórán ismertem meg, majd németre, hittanra és filozófiára tanított bennünket, ministránsokat. Ő volt az első gyóntatóm, aki azt kérte, ne a bűneimet mondjam el, hanem azokat a jó cselekedeteket, amiket az előző gyónásom óta tettem. Érettségi után Pestre kerültem, és ott az ő közvetítésével lettem egy másik vallásos társaság tagja, ez a közösség máig szintén elkísér. Börtönévei után feltűnt Detre atya nagy ereje, lelkesedése. Én nagyon ingadoztam hitben és vallásgyakorlatban is. Ő hosszú vitákon (kétórás séta a Duna-parton) győzött meg, erősített, vont vissza az Egyházhoz. Később ő ismertetett meg minket az új lelkiségi mozgalmakkal, tőle hallottunk először a karizmatikus közösségekről.

Emőke: Az állandóan megfigyelt és eltiltott pap később is hatott életünkre, amikor már Vácon laktunk. Nem hagyta közömbösen az életvitelünk, nem félt felnőtté lett tanítványainak torzulásait se szóvá tenni, de az ítélkezés árnyalata nélkül. Elsősorban a meghitt, áhítatos alkalmakra vártunk, készültünk, éltünk belőle. Utólag jöttünk rá: ahogy ébren tartotta a szentség érzékét bennünk, ő volt a köldökzsinór az egyház felé.

Évi: Detre atya 1964-ben, börtönből való szabadulása után papi hivatását többé nem gyakorolhatta, még kántor sem lehetett, Budapesten könyvelőként dolgozott. Mi, akik fehérvári tanítványai közül Budapesten tanultunk tovább, már felnőtt barátokként kerestük vele újra a találkozást. Detre atya örült a jelentkezésünknek, de „börtönviselt” emberként féltett bennünket, és került bármilyen kis csoporttal való találkozást. Templomban többé nem misézhetett, csak barátokként találkozhattunk. Eljött hozzánk, és nálunk mutatott be szentmisét. Újra gyóntatóm és lelkivezetőm lett, mint azelőtt. Férjem szintén jó barátságban volt vele, együtt kértük fel kislányunk keresztapjának, amit örömmel vállalt. Ő keresztelte gyerekeinket, és kísérte figyelemmel és szeretettel családunk életét.

Dóri: Detre atya (Gyuri) abszolút megbízhatóságával felnőtt korunkban is megmaradt életünk meghatározó egyéniségének, nagyon sokat köszönhetünk neki.

Laci: Detre atya hozott össze és ismertetett meg bennünket egymással. Örök barátságok alakultak ki, mert egy életszemléletet mélyített el bennünk. Az idő szétszórt minket, de az általa belénk táplált együvé tartozás és szeretet a mai napig megmaradt. Eltelt 50-60 év, és mintha csak most lett volna. Tavaly majdnem fél évig szinte tudattalanul, korlátozott elmével feküdtem a kórházban. Barátaim az eszméletlen, hosszú éjszakákon át mindig velem voltak. Olyan élénken láttam és hallottam őket, úgy éreztem a jelenlétüket, mintha valóság volna. Ennyire sokat jelentenek nekem ezek a barátságok.

Kálmán: Azt hiszem, ez egy igazi csoda! Egy ilyen kis gimnazista társaság magától nem maradhatott volna fenn. Biztos vagyok benne, hogy Detre atya a háttérben leimádkozta a Jóisten áldását, kegyelmét ránk, és odaátról továbbra is hűségesen kíséri és segíti életünket.

Köszönjük, Detre atya!

Borók László, Csermák Kálmán, Debreczeni István, Falvay Dóra, Hortoványi Emőke és Jenő, dr. Juhász Árpád és Mosonyi Éva