Nagypéntek: Jézus kínszenvedése, és kereszthalála.

A megjövendölt, és megígért Messiásé, aki egy názáreti szűztől született a Szentlélek által.

Talán még ma is érthetetlen az emberek számára, ugyanúgy, ahogyan az apostolok is döbbenten álltak a történtek előtt.

Péter, a kiválasztott apostolfejedelem semmit sem ért, teljesen tanácstalan és zavarodott. Az a Péter, aki elsőként mondja ki: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!”. Péter, aki mindenhová követi szeretett mesterét. Ott van a tábor hegyen, tanúja a színeváltozásnak, mikor maga Isten szól a jelenlévőkhöz. Ott van Illés és Mózes, akik már régen nincsenek az élők sorában. Döbbenetes módon Péter mégis felismeri őket. Szemtanúja egy természetfeletti találkozásnak. Ott van Lázár feltámasztásánál, a betegek csodálatos gyógyításánál, az ördögök kiűzésénél, a viharos tengeren, amelynek felszínén Jézus a vizen járva közeledik a hánykolódó bárkához, és csendesíti le a tengert.

Olyan dolgokat tapasztal, amilyeneket közönséges halandó addig még nem tapasztalhatott meg.

Péter pontosan tudja, kicsoda Jézus. Tisztában van mestere isteni hatalmával. A kiválasztott tanítványok szeme láttára válnak valóra a Messiásra vonatkozó ószövetségi próféciák.

Jézus ugyanolyan ember, mint ők, ugyanúgy elfárad, ugyanúgy megéhezik, megszomjazik, örül, és bánkódik, ugyanúgy eszik, iszik. Egy jelentős eltérés van csak közöttük: Jézus nem úgy gondolkodik, és nem úgy cselekszik, mint egy közönséges ember. Ezért érthetetlen számukra, és számunkra is az, ahogyan viselkedik. A konfliktusok is nagyrészt ebből adódnak.

Jézus elmegy Szamáriába, az ősi ellenség földjére. Nem értik az apostolok, hogy miért. Nem is fogadják ott be őket, nem kapnak szállást. A barátságtalan (lehet, hogy gúnyos) fogadtatás feldühíti az apostolokat. Jézus isteni erejét akarják igénybe venni. Villámokkal sújtanák az ellenséges érzületű szamáriaiakat. De Jézus rendre utasítja őket. Egy másik helyen azt olvassuk, hogy egy magányos asszonnyal áll szóba Jákob kútjánál. Ráadásul egy köztudottan bűnös életet élő szamáriai asszonnyal. Ez a magatartás teljesen ellentmond a zsidó viselkedésmódnak.

Jézus felmenti a mózesi törvények értelmében megkövezésre ítélt házasságtörő asszonyt. Szóba állt a vámosokkal, és bűnösökkel, sőt nem egyszer velük is étkezett. Megrótta a mindenki által megsüvegelt farizeusokat, a nép vallási vezetőit. Kiűzte az árusokat és pénzváltókat a jeruzsálemi templomból.

Tettei, csodái tiszteletet ébresztettek iránta az egyszerű nép körében, és félelmet váltottak ki a vallási vezetőkből. „Milyen hatalommal teszed ezeket?” – kérdezték tőle.

Jézus sok mindent tett, amit senki sem várt, és sok minden nem tett meg, amit mindenki elvárt volna tőle. Nem szabadította fel Izraelt a római uralom alól. A csodálatos kenyérszaporítás után nem vállalta a királyságot (paradox módon, Nagypénteken a farizeusok hamis vádja – az elítéltetés alapja – éppen az volt, hogy „királlyá akarta tenni magát.” A Jézus elleni gyűlöletük odáig fajult, hogy a megvetett rómaiak leghűségesebb alattvalóiként aposztrofálták magukat: „Nekünk nincs királyunk, csak császárunk!” – skandálták.)

Furcsa kettősség: egy ember, aki ugyanolyan, mint a többiek, mégsem illik bele a sorba. Isteni hatalommal rendelkezik, de hatalmát nem az elvárásoknak megfelelően használja. Eljut a teljes abszurditásig: Nagypéntekig!

Az egyiptomi fogságból való szabadulás, a bárány elrendelése, a Pászka a legnagyobb ünnep a zsidó nép életében. A bárány rituális leölése, és elfogyasztása évről-évre ugyanúgy történt. Jézus, a megtestesült Isten, a Messiás új tartalommal töltötte meg ezt az ünnepet. Az utolsó vacsora termében a szertartás, a rituálé a hagyományoknak megfelelően zajlott: de az időpont, és a tartalom teljesen más volt.

Ennek megértésére vissza kell térnünk a kezdetekhez, az alfához, a teremtéshez. Isten megteremtette a föld porából az embert: úgy, hogy az élettelen anyagba a saját lelkét (!) lehelte. Ezért vagyunk a szó legszorosabb értelmében Isten gyermekei.

De az első emberpár, Ádám, és Éva nem tartotta be Isten parancsait, és az őskígyó, a gonosz lélek, a Sátán sugallatára bűnt követett el, vétkezett a teremtője, az Isten ellen.

Ezért kiűzettek az édenkertből, a Paradicsomból.

Jézus Krisztus, a Messiás pedig visszavezette a bűnei miatt kiűzött embert a Paradicsomba, Isten szeretett közösségébe. Úgy, hogy Ő engesztelte ki az Atyát, Ő vállalta a bűnök büntetését, Ő halt kínhalált az ember iránti végtelen szeretetből a kereszten Nagypénteken, a vétkes ember helyett. Miattunk, helyettünk és érettünk!

Ezt nehéz felfogni, nehéz megérteni. Az apostolok sem értették. Egy közönséges halandó teljesen másképp gondolkodik. Ha hatalma van, nem szolgál másokat, hanem uralkodik felettük. Egy bűnös ember büntetését nem vállalja magára, főleg önként nem.

Miért hagyta Jézus,- akinek akkora hatalma volt, hogy halottakat keltett életre - hogy elfogják? Miért hagyta, hogy megkínozzák? Miért hagyta, hogy keresztre feszítsék, és borzalmas kínok között kelljen meghalnia?

Sokan nem értették akkor sem, és sokan nem értik ma sem. Sokan mégis hittek benne akkor is, és sokan hisznek benne ma is. A szkeptikusok azt mondják, amit a bal lator, és a hitetlen bámészkodók: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és akkor hiszünk neked!” „Ha Isten Fia vagy szabadítsd meg magadat, és minket is!”

A hívők pedig azt mondják, amit a jobb lator: „Uram emlékezzél meg rólam (bűnös lélekről), ha eljössz a Te Országoddal!”

Sokan mondják: lehet, hogy van Mennyország, lehet, hogy van Pokol, lehet, hogy nincs. Nem tudhatjuk, mert onnan még nem jött vissza senki.

Jézus volt az első, aki visszajött! „Alászállt a poklokra. Harmadnapon feltámadt a halottak közül!”

Feltámadt, mégsem állt bosszút az őt elítélőkön, az őt gyalázókon, az őt kínzókon.

Miért nem? – „ mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”  Mert értük is meghalt, és nekik is esélyt adott a megtérésre, és az üdvözülésre.

Halála és feltámadása teljesen összhangban van az életével: tetteivel, csodáival, amit cselekedett, és azzal, amit nem tett meg még a benne hívő tömeg unszolására sem.

A nagypénteki értetlenség, kiábrándultság, fájdalom és félelem csak a húsvétvasárnapi feltámadáskor oldódik fel.

A feltámadás fényessége eloszlatja a sötétséget, a szorongást, a félelmet. Péter, akiben Nagypénteken egy világ omlott össze, és háromszor is megtagadta mesterét, a feltámadás után mindent megértett. A rettegő, reményvesztett emberből Isten lánglelkű apostola lett, aki már többé nem félt sem a megtorlástól, sem a börtöntől, sem a korbácsolástól. Ember már nem árthatott neki, mert a mindenható Isten védelme alatt állt.

Ugyanúgy, mint a keresztényüldöző Saulból lett Pál apostol, aki túlélte a hajótöréseket, túlélte a megkövezést, túlélte a vesszőzéseket, túlélte a börtönt. Nem pusztíthatta el a farizeusi gyűlölet, sem a római birodalom. Öreg korában – ugyanúgy, mint Péter – Rómában halt vértanúhalált. Addig rendíthetetlenül hirdette az Evangéliumot. Tömegek tértek meg, és lettek az üldöztetések ellenére keresztényekké.

Ma is Nagypéntek van a világban. A mai „farizeusok” ugyanolyanok, mint Jézus idejében, a „Birodalom” sem sokat változott. Csak a személyek cserélődtek, a rendszer ugyanúgy működik.

Amit tettünk, és teszünk, az köszön majd vissza, ha elhagyjuk ezt a földi világot, és immár a feltámadt Jézus ítélőszéke elé kerülünk. Bűneink vádolni fognak bennünket, jótetteink lesznek a pártfogóink. Szenvedéseink, másokért végzett önzetlen szolgálatunk kapcsolódik Krisztus szenvedéséhez, és értünk vállalt kereszthalálához.

Mindez együttesen jelentheti számunkra az üdvösséget, az örök élet jutalmát Isten Országában.

A.D.2016.03.25.©JóB

Archívum

http://www.tiszta-lap.hu/napi_aktualis/2265/A-nagypenteki-sotetsegtol-az-orok-vilagossagig/