Az ötvenéves Reinhold Schneider, aki a tragédiákkal terhes XX. század első felében a küzdelmes hit tanúja volt, így jellemezte magát önéletrajzában: „Döntő az emberi személyiség lényege, amelyet nem lehet meghatározni, a személy küldetés, és az z idő, amelyben az író működik. Egy kínai közmondás szerint az ember inkább hasonlít ahhoz a korhoz, amelyben él, mint az apjához. Gyermek- és ifjú éveim Baden-Badenben, ahol 1903-an születtem, lehetővé tették, hogy egy utolsó pillantást vessek még arra a világra és társadalomra, amely 1914-ben süllyedni kezdett; ez volt életem első gyógyíthatatlan törése. Az első letörés, amellyel összetört bennem az iskolában kapott liberális-idealista műveltség és képzés, és amely teljes pesszimizmusba vezetett. Többé nem hagyott el soha a következő letörések előérzete. Küzdenem kellett ellene …Írói munkám nem építmény, de nem is rendszer, hanem út, amely a radikális keresztény éthosznak a világi hatalommal való összeütközésében végződik; ott, ahol megkísérlik, hogy bálvánnyá tegyék a hatalmat.”

Reinhold Schneider harminc éven át hirdette írásaiban ezt az éthoszt, miután a pesszimizmus és a nihilizmus örvényéből – hosszú gyötrődés után – sikerült kiemelkednie és eljutni a keresztény hitre. A nemzeti szocializmus idején a német nép lelkiismerete volt.

Esszéinek és drámáinak két jellegzetes témája a tragédia és a kereszt volt; a történelem nagy szellemei és a szentek, főleg a misztikusok ihlették. 1956-ban neki ítélték oda a német könyvkiadás békedíját. 1958 húsvétján egy szerencsétlenség következtében halt meg.

Sorozatában, amelyben egy-egy konvertita írót mutat be, Szabó ferenc SJ nem teljes életművüket ismerteti és méltatja, hanem „megtérése mozzanatára” irányítja a figyelmet.

Reinhold Schneider hoteltulajdonos apja protestáns, anyja katolikus volt. Katolikus nevelést nem kapott. Kamasz korában a teljes nihilizmust vallotta, öngyilkosságra is gondolt. Spanyol (Unamuno) és portugál (Camoëns) írók, misztikusok döntő befolyást gyakoroltak világnézetére. Átment a lélek sötét éjszakáján, amelyről a misztikusoknál olvasott. Hitbeli nehézségei részben fiatalkori Isten-képe átértékelésekor, a filozófusok és tudósok ellenvetéseivel szembesülve jelentkeztek. Egyik mestere, a spanyol Kierkegaard, Miguel Unamuno volt. A világháborúk, az emberi szenvedés és a halál megtapasztalása, a létezés tragikuma megjelölte Schneider életművét. Schopenhauer pesszimizmusa, Nietzsche nihilizmusa, a buddhizmus, a modern egzisztencializmus (Sartre abszurd világnézete) befolyása mellett főleg Unamunónak a Tragikus életérzésről és a Kereszténység agóniájáról szóló művei, továbbá a spanyol kármelita misztikusok, Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János, hatottak életszemléletére.

Unamuno is a hinni akarást hangsúlyozza, amely gyökeres ellentétben áll az ateizmussal. És a pascali gondolatra utal megtérése folyamatát elemezve: „Eszemmel egy racionalista Istent kerestem, aki, mivel puszta eszme volt, elpárolgott… Eljutottam így a Semmi-Istenhez, ahova a panteizmus vezet, és a tiszta fenomenizmushoz, ami minden üresség-érzés gyökere. Nem éreztem az élő Istent, aki bennünk lakik, és aki szeretet-tettei révén nyilatkoztatja ki magát nekünk…” Unamuno, Journal intime, 24)

Schneider is hasonló gondolatokat jegyzett fel: Pascalt tanulmányozva ráébred, hogy amikor az ész tehetetlen, a szívnek megvannak az érvei. „Hitt Pascal? ..Pascal akart hinni. Az értelem nem tudott, de a szív igen.” (Winter in Wien, 216)

Az osztrák író modern istenképe a természettudományokkal való találkozásban, kozmológiában, csillagászatban és fizikában rajzolódik ki előtte. Azon a véleményen volt, hogy a hívő keresztény embernek a világmindenség és élet egészének értelmére kell választ találnia: „Elmulasztjuk az óra követelményét, ha nem látjuk Krisztust az űrök, az idők és az erők előtt, amelyeket felfedezni és, amelyekkel szembenézni történelmi parancsszó…” (E látásmód hasonlít a tudós gondolkodó, Teilhard de Chardin kozmikus víziójához. De persze a jezsuita tudós szemlélete nem tragikus, mint Schneideré.)

Schneider Istenhez vezető útján a döntő fordulat 1937 vagy 1938 újévjén következett be: „ekkor mentem először húsz év után Potsdamban misére. Úgy mentem, mint aki hazamegy, de elfelejtette már anyanyelvét. (…) Utam a tragikus nihilizmusból vezetett a hithez.” (Verhüllter Tag, 134.)

Schneider küzdelmes hite „heroikus ellentmondás a tapasztalati világgal szemben, a gyermek bölcsessége, feltétlen ráhagyatkozás a védtelen csónak néma kormányosára a kozmikus éjszakán át vivőúton.” (Der Balkon, 170).

Meg volt győződve arról, hogy az üdvösség útja csak a kereszten át vezethet. Hite nem intellektuálisan bizonyítható, hanem imádkozó hit. Ezt gyakran hangoztatta Dachaura és Auschwitzra, meg a történelemben tapasztalt sok rosszra utalva. Erről szól sokat idézett szonettje:

Csupán az imádkozóknak sikerülhet
a vészes kardot elhárítani,
az ítélő erőket visszatartani
világunk védve szentelt életükkel.

Hiába versenyeznek tetteink az éggel:
mit egyesítenek az ismét meghasad,
vészt és bajt hoz, amit alapítanak
s mit újraalkotunk az elavul egy éjjel.

Rejtőzködik most még az üdvösség,
az önteltség kinn vásári lármát csap
amíg a dómban buzgó imák hangzanak.

Áldás lesz az Úr szavára minden áldozat
s élő víztől csobognak mint rég
a szem nem látta kiszáradt kutak.

(Szabó Ferenc SJ fordítása)

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír