Ferenc pápa jelenlétében március 31-én, pénteken tartotta negyedik nagyböjti beszédét Raniero Cantalamessa kapucinus a Római Kúria tagjai számára a Redemptoris Mater kápolnában. Ez alkalommal arról beszélt, hogy a Szentlélek vezet be minket Krisztus feltámadásának misztériumába.

Krisztus feltámadása történelmi szempontból szenvedése és halála sötét és keserves tapasztalatához kötődik. Ezt fejezi ki az emmauszi tanítványok csalódott megállapítása: „Mi pedig azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. De immár harmadnapja annak, hogy ez történt…” (Lk 24, 21). 

Mégis, néhány nap múlva, emberek egy csoportja, maguk az őt elhagyó apostolok, fennen hirdetik, hogy „a názáreti Jézus, a Messiás, az Isten Fia él! Az elvetett kő szegletkővé lett, nem is csak Izrael háza számára, hanem mindenkinek, hiszen nincs üdvösség senki másban” (vö. ApCsel 4,12). Akik pár napja elhagyták őt, most nyíltan hirdetik a feltámadását, egyházakat alapítanak és készek ezért mindent elviselni. A feltámadás, amit hirdetnek, történelmi tény bizonyos szempontból, a történelem határesete: egyszerre része annak, de kívül is áll rajta – hangsúlyozta a Pápai Ház szónoka. Ahogy a teremtés a történelem kezdeteként benne is van a történelemben, de meg is előzi azt, így a feltámadás túl is lép a történelmen. Ezért nincs tanúja Jézus feltámadásának: senki nem látta Jézust feltámadni, csak a feltámadott Jézussal találkozott. Így tehát a feltámadást csak utólagosan ismerjük, az esemény után. Miként beszélhetünk akkor a feltámadás történelmi tényéről? – tette fel a kérdést a szónok. Két vonás utal erre: egyfelől a csalódott és félelemmel teli apostolok hirtelen és megmagyarázhatatlanul születő hite, másfelől pedig hitük magyarázata. A Jézust a szívükben eltemető apostolok lelkülete és pár nap múlva a minden veszélyt vállaló hitük és az Egyház alapításának a lelkülete között történt valami. Ez a „valami” az Egyház húsvéti hitének történeti magja. Nem elég tehát az üres sírhoz menni, hanem találkozni kell a feltámadottal.

Az apostoli Egyház hite számunkra kétségbevonhatatlan tényként közli: „Krisztus föltámadt a halottaiból” (1Kor 15,20). A Victimae pachalis húsvéti himnusza tudásról is beszél: „Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a holtak közül valóban”. A feltámadás bizonyossága utána adatik, nem a hit mozzanata előtt, hanem később, abból a tapasztalatból, hogy Jézus él. De mit is jelent a feltámadás a hit szempontjából? – kérdezett újra a kapucinus szerzetes. A húsvéti hit Isten tanúskodását jelenti saját Fiáról, Urunk Jézus Krisztusról. Pál mondja Athén főterén: „Az Isten mindenki előtt tanúbizonyságot tett azzal, hogy feltámasztotta Jézust a halálból” (ApCsel 17,31). A feltámadás Isten hatalmas „igen”-je, „Amen”-je Fia, Jézus életéről. Krisztus halála önmagában nem volt elég arra, hogy tanúságot tegyen ügyének igazságáról. Sokan halnak meg igazságtalanul, de haláluk nem szolgáltat igazságot ügyüknek, csak tanúskodik arról, hogy ők hittek az ügy igazságában. Krisztus halála nem az igazságát, hanem a szeretetét bizonyítja, hiszen „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Csak a feltámadás képezi Krisztus isteni hitelességének a pecsétjét. Ezért beszél teste templomának harmadnapi feltámadásáról és ezért szól a Jónásnak adott jelről. És jól érti őt Pál, amikor vallja: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi hitünk” (1Kor 15,14). Innen érthető Szent Ágoston megállapítása: „A keresztények hite Jézus feltámadása”.

A feltámadás misztikus értelmezése már személyesen nekünk szól és a reményünket alapozza meg a mi feltámadásunkról: „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus Jézust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által” (Róm 8,11). Ez a bennünk lakó Lélek – magyarázta a szónok Szent Ágostonnal – nem zálog, vagy foglaló, amit majd vissza kellene adnunk, hanem előleg, amit az Isten teljessé tesz bennünk: „Pecsétjével megjelölt minket, és előlegül a szívünkbe árasztotta a Lelket” (2Kor 1,22). Mindez azáltal lehetséges, hogy a vágyott örökkévalóság Krisztus feltámadásával a Lélek erejében belépett az életünkbe, így lettünk mi is társörökösök és ez az örökség teljesedik majd ki titokzatos módon az örök életben. Ennek a meglepetésszerű erejére utal egy német történet két barátról, akik megegyeznek abban, hogy aki előbb megérkezik a mennyországba, visszaszól a maradó társának, hogy olyan az – taliter –, mint az álmaik, vagy egészen más – aliter. Végül az egyik megérkezik és visszaüzen: Isten országa totaliter aliter, vagyis teljességgel más. Joggal írta Szent Pál: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9) – fejezte be negyedik nagyböjti beszédét Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír