Április 7-én Ferenc pápa jelenlétében tartotta meg Raniero Cantalamessa kapucinus ötödik nagyböjti elmélkedését a Redemptoris Mater-kápolnában. Arról szólt, miként lehet a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóját kegyelmi eseménnyé és az egész Egyház kiengesztelődésévé tenni.

A Római Kúria számára tartott, a Szentlélek Egyházban betöltött szerepéről szóló elmélkedéssorozatának ötödik részében a kapucinus szerzetes leszögezte, a bűnös ember megigazulásáról szóló nagy kérdéskör értelmezése is csak a Szentlélek által történhet. Felolvasta Szent Pál apostol rómaiakhoz írt levelének híres harmadik fejezetét: „Most azonban az Isten előtti megigazulás a törvénytől függetlenül lett nyilvánvalóvá, amint a törvény és a próféták is tanúsítják: az az Isten előtti megigazulás, amely a Jézus Krisztusban való hitből ered, és amely minden hívőnek szól. Ebben nincs különbség. Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét. Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán. Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát. Isten végtelen türelmében elnézte a korábban elkövetett vétkeket, hogy igazságosságát most kimutassa. Mert amint ő igaz, úgy akar igazzá tenni mindenkit, aki Jézusban hisz. Hol marad tehát dicsekvésed? Szétfoszlott. Mely törvény alapján? Vajon a tettek törvénye alapján? Nem, hanem a hit törvénye szerint. Mi azt valljuk, hogy az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerint tettektől függetlenül” (Róm 3,21-28).

Hogyan is történhetett, hogy egy ilyen világos és vigasztaló üzenet a nyugati kereszténység ölén végül egy kettéosztott Európa megszületéséhez vezetett? – tette fel a kérdést. Sajnálatos módon ez a megosztottság az évszázadokon át vízválasztó maradt a katolikusok és a protestánsok között. A szónok felelevenítette Luther Márton szabadító torony-élményét, mikor kínzó önelégtelenségéből és önvádjaiból szabadulva felfedezte: „Az igaz ember a hitből él”. A szónok összevetette Luther első, még a búcsúcédulák elutasítása előtti időszakból származó gondolatait, az egyházatyák megigazulásról szóló tanaival.

Szent Ágoston „Isten igazságosságáról” beszélt századokkal Luther előtt: Isten igazságossága, a justitia Dei, az a kegyelem, ami által mi igazzá válunk Isten előtt. Másképpen úgy fogalmaz: Isten üdvössége, a salus Dei, az a kegyelem, ami által Isten szabaddá tesz bennünket. Nagy Szent Gergely pápa azt tanította: nem az erények által jutunk el a hitre, hanem a hitből, a hit által érünk el az erényekhez. Szent Bernát úgy foglamazott: amit nem tudok elérni saját magamtól, azt tulajdonba veszem bizalommal az Úr átszúrt oldalából, mert az egészen kegyelem… És abból ered az én igazságosságom? Óh, Uram, én csak te igazságosságodra emlékezem, mert az az enyém is, mert te vagy számomra az Isten igazságossága. Szent Tamás még ennél is tovább ment, amikor a „betű öl, a Lélek pedig éltet” (Kor2 3,6) páli tanítást magyarázta, és a betű alatt az evangélium erkölcsi parancsait is értette, ezért „az evangélium betűje is ölne, ha hozzá nem tennénk, hogy a hit kegyelme az, ami gyógyít, üdvözít”.

A reformációra válaszként összehívott tridenti zsinat nehézség nélkül megállapítja a hit és kegyelem primátusát, jóllehet fenntartja a cselekedetek és a törvény megtartásának a szükségességét, a páli megfogalmazás értelmében, mely a szeretet által tevékeny hitről beszél „fides quae per caritatem operatur” (Gal 5,6). Így érthető – összegezte a szónok –, hogy az ökumenikus párbeszéd új légkörében el lehetett jutni a Katolikus Egyház és a Lutheránus Egyházak Világszövetsége közötti közös nyilatkozathoz a hit által történő megigazulásról, amit 1999. október 31-én, II. János Pál pápa idején írtak alá.

Raniero Cantalamessa ezután azt a kérdést vetette, akkor a protestáns reformáció talán „sok hűhó semmiért” volt? Semmiképpen nem! – mondta. A Katolikus Egyház tanítóhivatala soha nem semmisítette meg a megelőző zsinatok döntéseit és soha nem tagadta azt, amit az egyházatyák, Szent Ágostontól Aquinói Szent Tamásig tanítottak. A forradalmak nem eszmék vagy elvont elméletek mentén zajlanak, hanem a konkrét történelmi körülmények között. Az Egyház pedig ideig valójában nem reflektált ezekre. Az egyházi élet, a katekézis, a keresztény jámborság, a lelkivezetés, nem is beszélve az egyszerű prédikációkról, éppen annak ellenkezőjét látszottak tanúsítani, ami igazán számít, vagyis a szeretetből fakadó tettek, az emberi erőfeszítés fontosságának. Ráadásul a jócselekedet alatt nemcsak a felebaráti szeretetnek Jézus által felsorolt tetteit („Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” Mt 25, 35-36) értették, melyek nélkül nem léphetünk be a mennyek országába, sokkal inkább a zarándoklatokat, a fogadalmi gyertyákat, és az Egyháznak felajánlott adományokat.

A szónok utalt Henry de Lubac A középkori szentírás-magyarázat története című művében olvasható hangsúlyeltolódásra, mely az Egyház hit és kegyelem elsődlegességét szem előtt tartó korai meggyőződéséből és gyakorlatából egyre inkább az erkölcsi tennivalók felé helyezte a hangsúlyt. Kezdetben a Szentírást négyféle, egymásra épülő értelemben magyarázták: a történelmi, a krisztológiai, a morális és az eszkatológikus szemlélet szerint. Egy korabeli mondás szerint: amit szó szerint olvasol, az történelem, amit hiszel, az allegória, amit teszel, az erkölcs, és amire tartasz, az anagógia [Szentírás misztikus értelmezése – a szerk.].

Beszéde további részében a Pápai Ház szónoka az ősi apostoli igehirdetést elemezte, mely az ószövetség hitvilágából emelkedett ki, és mert gyökereit Ábrahámtól eredezteti, abban az összefüggésben érthető. Pál apostol tanítása valójában a krisztusi örömhír alapján áll, és azt alkalmazza saját korának teológiai kihívásaira.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír