Augusztus 2-án vettek végső búcsút a roueni székesegyházban az egy hete két szélsőséges által meggyilkolt francia katolikus paptól. Jacques Hamel atya meggyilkolása után tesz fel kérdéseket, keres választ az alábbi főszerkesztői írás.

Európában szinte naponta történnek félelmet keltő terrorcselekmények. Úgy érezhettük már egy ideje, hogy amiről eddig csak a hírekben olvastunk, hallottunk, az egyre csak közelít felénk. Aztán elérkezett július 26. délelőttje. A roueni érsekséghez tartozó Saint-Étienne-du-Rouvray település templomába késekkel felfegyverkezett fiatal férfiak törtek be, túszul ejtették a szentmisét bemutató nyolcvannégy esztendős Jacques Hamel atyát, valamint négy hívőt, és az idős papot meggyilkolták. A két támadót a helyszínre érkező rendőrök agyonlőtték. A gyilkosság elkövetője egy algériai bevándorló család már Franciaországban született és nevelkedett tizenkilenc éves fia, Adel Kermiche volt. 

A vértanúk életpéldája, akikről hittanórán hallottunk, és az elmúlt évtizedekben itthon boldoggá avatott vértanúk hitvallása ismét kézzelfogható közelségbe került. 

Közben az események okozta méregcseppek hatására – látva a közösségi oldalakon megjelenő véleményeket – a társadalomban zsigeri érzések törnek föl: „Elég volt, szemet szemért, fogat fogért!” Nehéz ilyen helyzetben emberként, keresztényként a jövőbe tekinteni. Sok kérdés fogalmazódik meg: Vajon a vértanúságot nem kereső pap, aki életével megvallotta Jézust, ha írhatott volna végrendeletet, mit mondott volna? Bosszúra szólított volna? Vagy segített volna reményt találni ebben a helyzetben? 

Ha ő nem is tud már választ adni, de sorstársai igen. Eszembe jut egy párhuzam, a főszereplők hasonlók: francia trappista szerzetes papok, akik helyi iszlamisták fanatizmusának áldozatává váltak Algériában. A szerzetesközösség az Atlaszi Miasszonyunkról elnevezett monostorban (Algírtól körülbelül száz kilométerre délre, Medea közelében) élt. Miután 1993-ban szembesültek a fenyegetettséggel (az iszlamista lázadók karácsonykor fegyverrel törtek be a kolostorba, majd az algíri állami hatóságok jelezték, nem tudják szavatolni a biztonságukat), három évig imádkoztak és vitatkoztak arról, hogy menjenek vagy maradjanak (történetüket az Emberek és istenek című film dolgozta fel). Ők, habár többször hangsúlyozták, nem keresik a vértanúságot, mégis a kiszolgáltatott muszlim lakossággal való maradás mellett döntöttek. 1996-ban az Iszlám Fegyveres Csoport (GIA) tagjai megtámadták a kolostort, és hét szerzetest elhurcoltak. Később lefejezve találták meg őket. 

A vértanú trappista közösség, a kép bal szélén Christian de Chergé

A vértanúságot vállaló trappista szerzetesek egyikének, az elöljárónak, Christian de Chergének előkerült a végrendelete. Sorai a mai helyzetben is rámutathatnak a remény nehéz örökségére: „Ha egy nap megtörténik velem – és talán épp ma –, hogy a terrorizmus áldozatául esem, amely szemlátomást minden Algériában élő külföldit el akar nyelni, szeretném, ha a közösségem, az egyházam, a családom emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam; ha elfogadnák, hogy minden élet egyetlen Mesterétől nem volt idegen egy ilyen brutális távozás […]; ha az én halálomat hozzá tudnák kapcsolni ahhoz a sok, hasonlóan erőszakos halálhoz, amely a névtelenség homályába merül. […] Eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, hozzájárultam a rosszhoz, amely sajnos diadalmaskodni látszik a világban, még annak rosszaságához is, aki vakon lesújt majd rám. […] Nem akarhatok magamnak ilyen halált. […] Hogyan örülhetnék annak, ha majd meggyilkolásommal megkülönböztetés nélkül vádolják azt a népet, amelyet annyira szeretek. […] Ismerem, milyen nagy általános megvetés övezi az algériaiakat. Ismerem az iszlámról alkotott torz képeket, amelyeket bizonyos iszlamisták táplálnak. […] Algéria és az iszlám bennem másképp él; egy test és egy lélek. […] Halálom nyilvánvalóan igazolni látszik majd azokat, akik gyorsan idealistának vagy naivnak bélyegeztek. […] De tudniuk kell, hogy végre szabad leszek legyötrőbb kíváncsiságomtól. Akkor, ha Isten is úgy akarja, tekintetem az Atya tekintetébe olvad majd, hogy vele együtt szemléljem az ő muszlim gyermekeit, úgy, ahogyan ő látja. […] E köszönetmondás mindent elárul eddigi életemről, és természetesen titeket is belefoglallak, tegnapi és mai barátaim […]. És téged is, utolsó órám barátja, ki nem tudod, mit teszel. Igen, neked is köszönetet akarok mondani, és istenhozzádot, amikor szemtől szemben állok majd veled. Adja ég, hogy egykor újra találkozzunk, mint boldog latrok a paradicsomban, ha Isten, mindkettőnk Atyja is úgy akarja. Ámen. Insallah.”

Az írás az Új Ember e heti, augusztus 7-i számában jelenik meg.

Fotó: La Croix

Kuzmányi István/Magyar Kurír