A Szatmári Irgalmas Nővérek 177 éve Magyarországon című kiállítás ünnepélyes megnyitójának az esztergomi Szent Kereszt felmagasztalása-templom (Zárdatemplom) adott otthont. A kiállítást Kontsek Ildikó, az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatója nyitotta meg. 

Az eseményen Pákozdi István egytemi lelkész, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára mondott beszédet, melyben visszaemlékezett a rendhez fűződő első személyes élményére. Pákozdi István még a kommunista diktatúra idején látogatott el a szatmárnémeti zárdtatemplomba az akkor ott szolgáló egyházmegyés pap meghívására. „Emlékszem, tömve volt, és harsogott az ének… Nővérek nem voltak, de a rendszerváltozás után újra lettek, és ma is vannak” – mondta Pákozdi István, majd felidézte a nővérek esztergomi visszatérését is, melyet részben ő mint az Érseki Papnevelő Intézet prefektusa koordinált Zalán Katalin Luciana nővérrel – a zárda épületét ugyanis azokban az időkben a szeminárium használta.

Volt három nővér még, akikkel igazi lelki barátságba kerültem – folytatta a visszaemlékezést az egyetemi lelkész. – Hildeberta nővér, aki annak idején Pálos Iván segédpüspök, szemináriumi rektor szolgálatában állt, és Ildefonza nővér, aki a budai újrainduló rendházuk házfőnöknője volt 1990-től 2000-ig. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy a rend jelenlegi magyarországi vezetőjével, Caritas nővérrel is hasonló jó kapcsolatokat ápolunk, annál is inkább, mivel a volt budai házuk jelenleg egyetemisták diákotthona, ahol magam is mint igazgató élek. A harmadik nővér Asszonyi Ilona volt, aki gyermekkoromban a miskolc-tapolcai volt zárdában a kápolna gondozója, sekrestyése volt, és mint kis budapesti ministránst felkarolt szüleim nyári szabadsága idején. Három színfolt, három kis történet, három mély tapasztalat a rendről…

177 év nem kis idő! – ismertette aztán a rend történetét Pákozdi István. – A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Társulatát a Magyar katolikus lexikon pápai jogú tanító-karitatív női szerzetes intézményként határozza meg, mint első magyar alapítású női rendet (MKL XII, 614). Alapítója Hám János szatmári megyéspüspök, aki jól ismerte a Bécsben, Gumpendorfban működő Irgalmas Nővéreket. 1842-ben alapította az új rendi formációt; épületük pedig a Hild József tervezte zárda és templom lett Szatmárnémetiben. Kezdetben elemi iskolát, óvodát, polgári iskolát alapítottak, majd Erdély-szerte leánynevelő otthonokat. Igazi karizmájuk a nevelés és az oktatás volt, amellyel a 19. századi leányifjúság képzésében meglévő űrt töltötték ki. Ezért voltak annyira népszerűek Székelyföldön, Kolozsvárott és Gyulafehérvárott egyaránt. Az iskolák mellett internátust (bentlakás, kollégium) is létesítettek, együtt éltek a rájuk bízott leányokkal, gondoskodva testi-lelki fejlődésükről, vallási, hitbeli kibontakozásukról is.

Esztergomban 1858-ban létesítettek központot, amely 1923 óta vikariátusként, majd pedig 1937-től kezdve a rendek feloszlatásáig, a nővérek szétszóratásáig önálló kongreációként működött. 1950-ben 32 helyen összesen 600 nővér működött, legtöbbjüket elhurcolták, sokan börtönbe kerültek, vagy kitelepítették, mezőgazdasági munkára fogták őket. Szerencsés volt az, aki befogadó családoknál, Budapesten vagy vidéki városokban húzhatta meg magát és az egészségügyben vagy magánórákat adva civilben élte tovább rendi elkötelezettségét. Akinek volt diplomája, az titokban tartva múltját vállalatoknál helyezkedett el.

Érdekes „nyúlványa” lett a rendnek a felvidéki elterjedésük: 1919-től Rozsnyó központtal működtek, majd az enyhülés idejében, 1990-ben Rózsahegyen nyitottak új házat, 2006-tól ez lett a rend központja, és a hivatások számának alakulása miatt a rend súlypontja ide, a szlovák részre tevődött át, ahol hála Istennek teremnek új hivatások.

Hihetetlen számú házuk, intézményük működött a második világháború előtt az egész magyarság területén; az oktatási intézmények lassan kiegészültek kórházakkal, menhelyekkel, „irgalomházzal”, közkórházzal, tanítónőképzőkkel… A ferences atyák kérésére az 1930-as évektől több nővérnek jelentkezőt küldtek misszióba Kínába és az Egyesült Államokba.

A rend verhetetlen erejét bizonyította, hogy a rendszerváltozáskor, 1990-től újraszerveződött. Összegyűjtötték a kint, a világban élő nővéreket, akik székhelyükre, Esztergomba, a régi zárdájukba költöztek vissza. Itt idősek napközi otthonát, majd szociális otthont nyitottak, de visszavették az Árpád-házi Szent Erzsébet Szakiskolát is, a növendéklányok számára kollégiumot is biztosítva. Jelenleg óvoda, nyolc osztályos gimnázium is működik fenntartásukban.

Puskely Mária Szerzetesek című könyvében, amelyet 1990-ben adott ki a Zrínyi Nyomda Kiadója, az Irgalmas Nővérek ismertetésében Páli Szent Vince mondatát idézi: „Ne felejtsük: ha hivatásunkban hűek maradunk, ezt csak az imádságnak köszönhetjük… Ha eredményeket érünk el munkánkban, azt is… ha kitartunk a szeretetben, azt még inkább…”

A 177 oktatásban, nevelésben, gyógyításban, szerzetesi életben megtett év erre tanítja a magyar egyházat: buzgó hivatástudatra és kötelességteljesítésre. Az egykori életüket megjelenítő kiállítás erről tanúskodik és erre figyelmeztet. Boldogok lehetünk és büszkék, hogy a rend ma élő tagjai közül egy párat vagy sokakat megismerhettünk! – Isten áldja őket!

Kiállítást nem szoktunk megáldani, de a látogatókat és a nővéreket igen. Mielőtt ezt az áldást fogadnánk, gondoljunk arra, hogy a rend fogadalmas tagjai minden év december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén újítják meg elkötelezettségüket. Mondjunk el értük és velük egy Üdvözlégy, Máriát! – kérte beszéde végén Pákozdi István egyetemi lelkész.

A megnyitón beszédet mondott továbbá Osvai László főorvos. Közreműködött Pálmai Árpád, az Esztergomi Hittudományi Főiskola musica sacra tanára, valamint az Érseki Papnevelő Intézet kórusa.

Forrás: Keresztény Múzeum

Fotó: Mudrák Attila

Magyar Kurír