 |
|
„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”
|
A karácsonyi idő befejeződött Urunk megkeresztelkedésével és
megkezdődött az évközi idő, melynek liturgikus színe a zöld. Az évközi
idő vasárnapjain az Egyház Jézus nyilvános működésére emlékezik,
felidézi előttünk életének eseményeit, tanítását és igyekszik tovább
adni a jó hírről szóló üzenetét. Ezt az üzenetet minden vasárnap egy-egy
fontos, lényeges téma, igazság köré csoportosítja. A mai vasárnap
isteni üzenetének, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz
középpontjában az isteni hívás és az ember részéről e hívásra adott
válasz áll.
A világ és benne az ember, mi magunk is a Teremtő Isten alkotásai
vagyunk. Éppen ezért mindaz, ami történik velünk és a világgal, ami
törvényszerű bennünk, a társadalomban, és a természetben, azáltal az Úr
üzeni akar nekünk.
Mint ahogy az időjárás jeleiből nagyjából következtetni tudunk arra,
hogy jó vagy rossz idő következik, ugyanúgy az idők jeleiből, a világ
eseményeiből, történéseiből ki kellene tudnunk olvasni az Úr gondolatait
és akaratát életünkre vonatkozóan, igaz nem megy simán, de érdemes
megpróbálni, mint tette Sámuel az első olvasmányban (1 Sám 3, 3-10).
Sámuel egy jólelkű fiú, aki kisgyerekkora óta figyelmes volt Isten
hívására, aki az Úrnak szolgált gyermekkorától, Éli főpap mellett, aki
azonosul a szolgálatával, de még sohasem volt személyes Isten-élménye.
Készséges viszont arra, hogy amit az idős pap tanácsol, azt megtegye:
„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Sámuel fölfedezi azt, amit majd
az egész választott nép megtanul: az Isten beszél, azaz kinyilatkoztat,
az ember pedig hallgat, azaz figyel, befogad.
Az esemény főszereplője az Úr. Itt az válik világossá, hogy Isten tud és
akar az emberrel kommunikálni, párbeszédet kezdeményezni, közölni
akaratát, beszélni vele. Isten, az Úr mindig ugyanígy viszonylik
hozzánk.
Isten régen a próféták, az általa választott személyek által szólt az
emberhez, hogy könnyebben felfogja üzenetét és megértse tanítását. Isten
üzeneteinek összessége a kinyilatkoztatás, amit a Szentírásban és a
Szenthagyományban találhatunk meg.
A mai evangéliumi szakaszban az utolsó ószövetségi próféta, Keresztelő
János áll előttünk, aki Jézusra mutat. Arra a Jézusra, aki mint Isten
Fia a legteljesebb üzenetet, kinyilatkoztatást hozta az Atyától, és
akinek egész lénye, egész élete maga az Üzenet.
A kinyilatkoztatás célja kettős: Először is általa segít bennünket
Istenünk abban, hogy bár az eredeti bűn erősen megrongálta bensőnket –
tisztánlátásunkat, ösztönvilágunkat, akaratunkat –, mégis rátaláljunk az
emberhez méltó helyes életmódra. A kinyilatkoztatás által másodszor azt
közölte Jézus által mennyei Atyánk, hogy emberfeletti, isteni stílusú
életre és boldogságra hívott meg mindnyájunkat, és erre az életformára
oktat, a kinyilatkoztatott igékkel. Ez az életforma a Szentlélek
irányítása alatt áll, és az örök életbe torkollik.
„Nézzétek, az Isten báránya” - szól Keresztelő János hallgatóihoz. E
szavak hallatára a két – András és János – tanítvány, akik Jánossal
voltak, Jézus nyomába szegődtek, követték Őt és „aznap nála maradtak”.
Hogy mennyire meghatározó volt ez a rövid ideig tartó, Jézussal való
találkozás, hogy milyen mély nyomot hagyott a két tanítvány életében, az
kiderül abból, hogy az evangélista még öreg korában is visszaemlékezik
arra, hogy „ez a tizedik óra körül volt”. Illetve abból, hogy most már
ők maguk válnak hírvivőkké, mondhatnánk azt is, hogy toborozókká és
visznek másokat is Jézushoz. Ahogy András teszi, aki először
testvérével, Simonnal találkozik, és elmondja, hogy „megtaláltuk a
Messiást” és „elvitte Jézushoz”, Aki a Péter nevet adja Simonnak (vö Jn
1,35-42).
Az Isten megtapasztalása, a személyes Isten élmény keresztény mivoltunk
alappillére és hordereje. Lehet, hogy mi is úgy lettünk keresztények,
hogy más valaki beszélt Jézusról, vagy, mert hívő szüleink
megkereszteltettek bennünket. De ne feledjük, keresztény mivoltunk csak
akkor válik majd nagykorú hitté, ha személyes tapasztalat igazolja azt,
ha rádöbbenünk arra, hogy az Úr a mi szerető Istenünk, és állandó
jelenlétében élni boldogság, Vele lenni jó. E tapasztalat nélkül, Isten
élmény nélkül, keresztény mivoltunk életképtelen, s nem jelent egyebet,
mint egy hagyományőrző, esetleg keresztény értékeket fontosnak tartó
közösséghez tartozni.
Néha talán úgy gondoljuk, hogy nem is olyan nehéz dolog, kereszténynek
lenni, hiszen hol másutt találnánk olyan nemes értékeket, mint
keresztény vallásunkban? De minden ember életében bekövetkezhet egy
olyan pillanat – mélységes csalódás abban, akiben tökéletesen megbíztam,
egy súlyos, gyógyíthatatlan betegség, a legkedvesebb személy halála, a
meg nem értések, jóakaratunk sorozatos félre magyarázása, – tehát egy
olyan pillanat, amikor minden elmélet kevésnek bizonyul, amikor csak a
személyes tapasztalat által szerzett hit-bizonysága marad meg, amikor
csak ez képes át segíteni bennünket az élettel járó nehézségeken.
Testvéreim, a Jézus nyomába szegődő tanítványok magatartását kellene
követnünk, ha igazán Krisztus-követő keresztény életet akarunk élni,
hiszen hányszor hangzik el a szentmise keretében: „íme, az Isten
báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”.
Igaz, sokan még azok közül is, akik időnként felkeresik a
gyóntatószéket, azt állítják: „Nekem nincs bűnöm”. S ha nincs bűn, akkor
nincs szükség az Isten bárányára, az Úr Jézusra sem, aki egyedül képes
elvenni a világ bűneit, s megszabadítani annak következményeitől.
Szent János első levelében olvassuk: „Ha azt állítjuk, hogy nincs
bűnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk”(Jn 1,8).
Márpedig elég gyakran hallani „nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam,
más bűnöm nincsen”. Csakhogy a bűn legtöbbször lélektani jelenség: jóra
való restség, a jó megtételének elmulasztása, önzés, szeretet hiány,
felelőtlen ítélkezés, kritizálás, amit nem lehet kézzel-fogható módon
bizonyítani.
A mai kor emberének nagy bűne: a vélt bűntelensége. Ez a sátán egyik
legnagyobb diadala az emberen, mert számára az a legnagyobb nyereség, ha
el tudja hitetni az emberrel, hogy nincs bűne, a bűn helyett, inkább
életrevalóság, ügyesség, jó gazdasági érzék, találékonyság,
talpraesettség van.
Keresztelő János körül hatalmas tömeg, valamennyien bűnösnek érzik
magukat, mert a bűnbánat keresztségében akarnak részesülni. És ebből a
tömegből lép ki Jézus, az egyetlen ember, aki bűntelen. Ő az Isten
megtestesült tisztasága, aki „hozzánk hasonlóan, mindenben kísértést
szenvedett, de bűnt nem követett el” (Zsid 4,15).
A világ, békére és jólétre vágyakozik, miközben agyonhallgatja, hogy
valamennyi probléma gyökerén a bűn rágódik. Mi keresztények a bűntől is
szabadulni szeretnénk, mert tudjuk, hogy minden békétlenség a bűnből
forrásozik. Ezért fordulunk Isten ártatlan báránya felé és kérjük, hogy
szabadítson meg bűneinktől. Sorsunk Isten és a bűn között van
kifeszítve, de tudjuk, hogy aki szembefordul a bűnnel, aki szabadulni
akar tőle, s aki nem azonosul a bűnnel, annak Isten báránya meghozza az
üdvösséget.
Szent Péter apostol írja: „A hibátlan és szeplőtelen Báránynak vére
váltott meg bennünket”(1Pt 1,18-19). Nagy titok ez számunkra: Krisztus
meghal értünk a kereszten, hogy minket a bűntől megszabadítson.
Hogy e titokból valamit megérthessünk, a szeretet nyelvére kell
lefordítanunk. Isten szereti az embert, ezért teremtette, és mert
szereti a bűnös embert is, ezért küldte Fiát a földre. Jézus a
megtestesült Szeretet, a legnagyobb Szeretet. Márpedig nagyobb szeretete
senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért (vö Jn 15,13).
Ettől a szeretettől vezetve az ártatlan Bárány kilép a sorból és elindul
a keresztúton, vállalja a legnagyobb áldozatot, a kereszthalált. Ebben a
képben ott van az emberiség története és a világ drámája. Akit ez nem
érint meg, az nem ismeri az embert, az nem ismeri Jézust, és nem érti
meg az isteni üzenetet sem, ti. hogy a szeretet győz a bűn fölött.
A szentáldozás előtt szoktuk mondani: „Boldogok, akiket meghív
asztalához Jézus, az Isten Báránya". Mikor a zsidók kivonultak
Egyiptomból, a „rabszolgaság házából”, elfogyasztották a húsvéti
bárányt, és amikor Jézus indult el, hogy kiszabadítson bennünket a bűn
rabszolgaságából, nagycsütörtökön saját testét és vérét tette az
asztalra. Szeretetből adta magát értünk a kereszten és szeretetből adja
magát a szentáldozásban is. Nem más ez, mint szeretetének fönntartása a
világ végezetéig. Hozzánk is azért jön a szentáldozásban, hogy ezt a
szeretetet fölszítsa és fönntartsa a szívünkben, s aztán rajtunk
keresztül kiárassza a világra.
Ezen a világon a legnagyobb dolog a szeretet, amit az ember életében
megvalósíthat, de a leghamarabb a szeretetbe fáradhatunk bele,
különösen, amikor annak gyakorlása akadályokba ütközik. Sokszor
érthetetlen módon pontosan azok részéről, akiknek életében érvényre
szeretnénk juttatni. Éppen ezért folyton erősíteni kell ezt a
szeretetet: a Krisztus életéből vett példák által, az imádság, a
szentmise, a szentségek, különösen Krisztus Testének vétele által.
A Bárány, a kereszt, az átváltoztatott kenyér és bor, mind arról beszél,
általuk az Isten azt üzeni, hogy van egy másik világ is az anyagi, a
látható dolgok mögött. Egyedül ez adja meg a láthatók értelmét, súlyát
és célját.
Merjük kimondani Sámuellel: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!”
Merjük megkérdezni Keresztelő János tanítványaival: „Mester hol laksz?”
És akkor az Úr válaszolni fog: jöjjetek, nézzétek meg. S ha vele
tartunk, akkor megtaláljuk az Istent, az embert és igazi önmagunkat is
ebben a békétlen, szeretetre éhes és mindenféle lelki, erkölcsi és
anyagi válsággal küszködő világban.
Akkor minden látszat ellenére rádöbbennünk arra, hogy Ő ma is itt van
közöttünk, hogy nem költözött ki ebből a néha oly szörnyűnek látszó
világból, és szívünk megtalálja azt a békét, amelyet a kis Sámuel
megtapasztalt azon az éjszakán, amikor meghallotta az Úr szavát, és az
első tanítványok megtapasztaltak ott a Jordánon túl, amikor Jézus
nyomába szegődtek.
Bejegyezte:
Szilveszter Barát
dátum:
0:30
vasárnap, január 18, 2015
Kommentáld!