A Pápai Biblikus Bizottság április 13–17. között tartotta éves ülését Rómában, amelynek témája a bibliai emberkép volt. A találkozón részt vett Martos Levente Balázs, a bizottság magyar tagja is. Az eseményről írt személyes hangú beszámolóját az alábbiakban adjuk közre.

 

A Pontificia Commissio Biblica összesen húsz tagot számlálhat, tagjainak a világ különböző országából kell érkezniük, és különféle kutatói módszereket is kell képviselniük. Feladatát a Hittani Kongregáció felügyelete alatt látja el, amelynek prefektusa egyben a bizottság elnöke is. A Pápai Biblikus Bizottság jelenlegi tagjait 2014 szeptemberi hatállyal nevezte ki Ferenc pápa. A tagokat illetően egyfelől erős római hatást figyelhetünk meg: a húsz tag közül tizennyolcan az örök városban szereztek biblikus végzettséget. Másfelől viszont megvalósul a sokféleség, a világegyház képviselete: az évenként tartott közgyűlésre Argentínától az Egyesült Államokig, Kongótól Írországig, illetve Mexikótól Koreáig szólnak a meghívók. A fizikai távolság ma sokféle módon áthidalható, a közös, katolikus hit és egyházi érzék pedig valóságosabban összeköt, mint sok minden más.

Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa a bizottság megalakulása után három hónappal a bibliai antropológiát jelölte ki következő témául. A Biblia emberképére vonatkozó kérdésfelvetést elsősorban a nemi azonosság szempontjából világította meg. Ma már nem pusztán a nemi szerepek társadalmi átrendeződésének vagyunk tanúi, hanem egyenesen annak a törekvésnek is, hogy a nemi identitást pusztán tanult szerepekre vezessék vissza. Ebben az esetben a személy férfi és női azonossága elszakad biológiai adottságaitól, és társadalmi, sőt szinte pusztán technikai kérdéssé lesz. Mint ismeretes, Ferenc pápa éppen a bizottság ülésével egy időben, április 15-ei, szerdai általános kihallgatásán foglalkozott az úgynevezett genderelmélettel és a női szerepek kérdésével. A különbségek eltörlése maga a probléma, állította, illetve azt is kimondta, hogy a nők szerepének tényleges előmozdításáért többet kell tenni az egyházban és a világban. Beszédének hangneme mindenesetre párbeszédet kezdeményező, ugyanakkor semmiképpen sem mond le a valóság legegyszerűbb, közvetlen szemléletéről és elfogadásáról. A teremtett világban és a teremtett ember valóságában felismerhető kölcsönösség egymás gazdagításának lehetősége, a különbségek helyes értékelése pedig Istennel való kapcsolatunkban is alapvetően fontos.

A biblikus bizottság plenáris ülése tehát e kérdésfelvetés hátterében zajlott, nagyrészt azokkal az előadásokkal, amelyeket a részvevők a témához igazítva már előre elkészítettek. A legalaposabb tanulmány (Pierre Debergé, Montpellier, Franciaország) a Teremtés könyve 1–3. fejezetének szinkrón elemzésére vonatkozott, amely az ószövetségi irodalom egyedülálló szintézise az ember teremtett lényéről, a világgal és Istennel való kapcsolatáról, férfi és női azonosságáról. Az Újszövetségből Jézusnak a nőkkel való kapcsolata (Mary Healy, Detroit, USA), illetve Pál korintusiakhoz írt levelének 5–7. fejezeteinek parainézise kapott különleges figyelmet (Juan-Miguel Diaz-Rodelaz, Valencia, Spanyolország, valamint Eduardo Córdova González, Mexikóváros).

Pozitív értelemben a házasságra, főleg a jegyes metaforájára épülő szövegeket (a prófétáktól az evangéliumokig és az Efezusi levélig), a bűnnek ítélt magatartásformák közül pedig a homoszexualitásra vonatkozó szövegrészeket mutatták be. Az alapos elemzés minden esetben kissé más képet hoz, mint amit első látásra feltételeznénk. Pietro Bovati (Pápai Biblikus Intézet) szerint például a Teremtés könyve 19. fejezete szövegének ószövetségi visszhangjai alapvetően nem a homoszexuális cselekedeteket, hanem a vendégszeretet elleni vétséget róják fel Szodoma bűnéül. Bruna Costacurta (Pápai Gergely Egyetem) azok közé tartozott, akik az emberre vonatkozó reflexiót mindenképpen tágabb teológiai összefüggésbe kívánták helyezni. Jób könyvének problémáját nemcsak a szenvedésben, hanem inkább a halál tudatában jelölte meg.

Az ülésen hamar világossá lett, hogy valódi vitákat nem annyira a bibliai tanítás tartalma, inkább a továbbadás szükséges és helyes módja kelthet. S bár egyfelől szükségszerűen válogatni kell a bibliai szövegek gazdag kínálatából, másfelől nem lehet pusztán a nemi identitásra és szerepekre koncentrálni, elszakítva mindezt bibliai hátterétől, az emberre vonatkozó egész teológiai reflexiótól.

A vita meglepő módon mintha az ó- és újszövetségi kutatók eltérő látásmódját is megjelenítette volna. Előbbiek az ószövetségi szövegrészek gazdagságát, a szenvedés és halál komolyan vételét, az igazságosság prófétai követelését, a boldog emberi életre vonatkozó bölcsességi reflexiót akarták központba állítani. Utóbbiak viszont Jézus Krisztus eredetiségét, a bűn és megigazulás drámáját, a keresztény reményt, amely ma is határozottan és örömmel hirdeti az emberi élet legszebb lehetőségeit. Vajon általánosságban elmondható, hogy az ószövetségi szövegek a bölcsességi gondolkodás és a prófétai kritika szintjén maradnak, de nem adnak gyökeresen új perspektívát, mint azt az Újszövetség teszi a halálból való feltámadással?

A két látásmód a Bibliában természetesen kiegészíti egymást. „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az emberfia, hogy gondod van rá?” – kérdezi a zsoltáros (Zsolt 8,5). A szenvedéstörténetben mintha Pilátus válaszolna, ahogy a názáreti Jézusra mutat: „Ecce homo!” Ha pedig a szenvedéstörténetet úgy olvassuk, mint a korai egyház hitvallásának szintézisét, amelyben a szeretett Fiú életét adja az emberekért, akkor a zsoltáros kérdése bennünk is átalakul: „Mi az ember – ha Fiadat adod érte?” Miféle méltósága, mekkora értéke van az embernek Isten előtt, ha így kell meghalni érte és vele a szeretett Fiúnak? Az Újszövetség története „az emberről” nem nagypéntekkel, hanem húsvéttal fejeződik be, illetve nyílik meg igazán. Amit Jézus Krisztus tett, átélt, az egész emberlét, testi valójával együtt, Istennél talál örök céljához.

A Pápai Biblikus Bizottság most nem annyira téves felfogások ellen akar küzdeni, mint inkább annak az emberképnek legszebb, legfontosabb részleteit akarja megtalálni és kidolgozni, amely vonzó lehet egyháziak és nem egyháziak, hívők és nem hívők számára egyaránt. A fenyegetett életet védeni kell, de talán nincs hatásosabb védelem, mint a valódi boldogság képeinek megrajzolása, amelyek reményt adnak, kérdezni és figyelni segítenek. Úgy vélem, hogy a bibliai történetek és szövegek újraolvasása mindannyiunkat kimozdíthat a közöny állapotából, s figyelmessé tesz az ember titkára, amely végül is Istenben gyökerezik és Istenhez ér, kegyelemből. Meg kell találnunk néhány jó szót, amelyeket Isten adott az Írásban, és Isten ad most is a szánkra.

A bizottság következő ülésére egy év múlva, jövő húsvét után kerül sor. Addig újabb szövegeket tanulmányozunk, s lassan egymás szellemi produktumait is igyekszünk közös anyaggá formálni. Az emberre, a szentírási emberképre vonatkozó reflexió azonban nemcsak a bibliabizottság ügye. A Szegedi Biblikus Konferencia néhány évvel ezelőtti sorozata az emberi testről már ebbe az irányba mutatott. Milyen jó volna, ha most is fel tudnánk ébreszteni az egyházi és társadalmi élet különböző szereplőinek figyelmét Isten igéjére, amely életbe hívja, életre kelti és élteti az embert. Ebben az értelemben arra hívom a biblikus szakembereket, a Biblia iránt érdeklődő hívőket és nem hívőket, hogy a bibliai történeteket közösen ízlelve mélyedjünk el együtt az ember lényének és létének közös kutatásában.

Martos Levente Balázs/Magyar Kurír