Pünkösd alkalmából Heidl György készített interjút Udvardy György pécsi megyéspüspökkel, melyet a Pécsi Egyházmegye honlapján tettek közzé.

– Azt tudom, milyen, amikor hirtelen nagy zúgással feltámad a szél. Olyanról is tudok, hogy valaki gyorsan megtanul idegen nyelveket. Ámde, hogy lángnyelvek megjelennének bárkinek is a feje fölött, arról semmilyen tapasztalatom nincsen. Az Apostolok cselekedeteinek beszámolója szerint az első pünkösdkor ez történt az apostolokkal. Mit jelent ez?

– Itt profetikus leírásról van szó, amely kifejezi az induló egyház erejét, prófétaságát és hatékonyságát. Mintegy a bábeli nyelvzavar ellenpontjának tekinthetjük. Az emberek gőgje, törekvése arra, hogy istenné váljanak, odáig jut, hogy nem értik egymást. Beszélnek, de nem értik egymás nyelvét. Az Apostolok cselekedeteiben viszont azt találjuk, hogy az emberek úgy értették az apostolokat, mintha mindenki a saját nyelvén hallotta volna őket, pedig nagyon sok helyről jöttek össze. Itt létrejön az értés, az értés következtében az egység. Így ez a jelenet az egyház egységének is nagyon markáns megfogalmazása.

Ami a szélzúgást, a lángnyelveket, vagy azt a bátorságot illeti, amellyel azután az apostolok kiállnak, noha korábban félelmükben zárva tartották az ajtókat: mindezek az Isten Lelkének kiáradásával kapcsolatban már az Ószövetségben használt képekből és leírásokból ismertek, ezekre utal a szöveg. Valami teljesen újnak a megjelenését kívánja bemutatni a szerző, egy olyan újdonságét, amit mi is átélünk a Szentlélekben.

– A történetet Lukács az ószövetségi képek használatával úgy írja le, mintha ezek a lángnyelvek valóban megjelennének ott. Ezt tehát nem kell elhinnünk?

– Ez a szakasz mindenképpen azt tanítja, hogy valami rendkívüli, addig nem ismert, szokatlan jelenség történt. Nem csak arról van szó, hogy kiáll a tömeg elé tizenkét ember, és elkezd beszélni. Az egész helyzet különleges. A szimbolikájával együtt is nyugodtan elfogadhatjuk teljesen valóságosnak.

– A jelenet folytatása Péter beszéde, amelyben ő is arra utal, hogy most teljesedik be, amit Joel próféta megjövendölt: kiárasztom az emberekre a Lelkemet, fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, álmokat látnak, stb. Ez a rendkívüliség jellemző az első pünkösdre. Az egyházon belül vannak olyan mozgalmak, amelyek nagy hangsúlyt helyeznek erre, és szeretnék megélni a pünkösdnek ezt a rendkívüliségét is. Ezt sokan tanácstalanul vagy kritikusan nézik.

– Nagyon fontos, miként van jelen a Szentlélek az egyházban. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) azt mondja, hogy ha meg akarjuk ismerni a Lélek működését, akkor ismerjük meg Jézus Krisztust, mert a Szentlélek az ő Lelke. A KEK logikája azonban nagyon érdekes, mert hozzáteszi, hogy ez fordítva is igaz, hiszen senki sem mondhatja, hogy Jézus Krisztus az úr, csak a Szentlélekben. Tehát Krisztust kell megismerni ahhoz, hogy megismerjem a Szentlelket, de már Krisztus ismerete is a Szentlélekben lehetséges. Az egyháznak sajátossága az, hogy mint Isten országának megjelenítőjét rendkívüli jelek is kísérik. A Léleknek azonban van egy természetes vagy a természeteshez sokkal inkább kötődő működése. Amikor Pál apostol a Lélek adományairól beszél a korinthusiaknak írt első levelében, felsorolja például a türelmet, állhatatosságot, egységet, bölcsességet vagy a szüzességet is. A rendkívüliség, azt gondolom, inkább a jel szerepét tölti be, ahogyan Jézus csodáinak is megvan ez a jel szerepe, hiszen a csodák Isten országának a jelei.

Ezzel együtt viszont a Lélek ott van az élet mindennapiságában, a megszokottban, a természetesben is. Nem lehet azt mondani, hogy amikor semmilyen rendkívüli jel nincsen az egyház vagy egy hívő életében, akkor ott nem működik a Szentlélek. Szó nincs erről. Ha valaki hűséges, állhatatos, keresi az értelmet, a megértést, akkor jelen van az életében a Szentlélek. A mozgalmak esetében az alapszabálynak megfelelően figyelni kell, hogy jó gyümölcsöket teremnek-e. S még ha jó gyümölcseik vannak is, nagy kérdés, hogy szabad-e a bennük megmutatkozó rendkívüliséget követelményként állítani. Szerintem helyesebb azt mondani, hogy igen, ezek a Lélek ajándékai azért, hogy prófétai módon felhívják valamire a figyelmünket. Semmiképpen sem gondolom, hogy az lenne az egyház megújulása, ha a Szentlélek különleges adományai mindenütt egységesen, sőt követelményként jelennének meg.

– Az Apostolok cselekedeteinek ebben a szakaszában is példamutató, hogy Péter egy logikus beszédet mond el. Elmagyarázza, mi történik. A csoda nem marad megokolás nélkül. Elmondja, hogy mindez meg van írva, és most beteljesedik, mégpedig azért, mert fordulópont történt, Isten igazolta Jézust jelekkel és csodákkal, az Atya feltámasztotta őt a Szentlélek erejével. Péter beszédének van egy fontos következménye. Megkérdezik tőle, hogy akkor most mit tegyünk. Erre azt válaszolja: térjetek meg, keresztelkedjetek meg, és megkapjátok a Szentlelket. Olyan ez, mintha az egyház ebben a szövegben azt a folyamatot és sorrendet írná le, amit ő maga és az egyes hívő megél és követ. Ezért merül fel az a kérdés – és itt utalok húsvéti beszélgetésünkre –, hogy ha a keresztségben már megkaptuk a Szentlelket, akkor miért van szükség a bérmálásra, amely az egyház liturgikus rendjében a pünkösdhöz kapcsolódik?

– Látnunk kell egy fejlődési folyamatot. A keresztény beavatáskor ezek a szentségi cselekmények: a vízzel való leöntés vagy alámerítés, a megkenés és az Eucharisztia vétele egységet alkotnak. A KEK-ben is megfigyelhető, hogy a teológiai gondolkodás követi ezt a sorrendet: keresztség, bérmálás, Eucharisztia. Az egyház történelme során, ahogyan a hívek száma növekedett, és nem is csak felnőtteket kereszteltek, olyan nagy lett a hívek száma, hogy a keresztelést, amelyet korábban a püspök végzett, a papjaira bízta. Az egyházba való befogadás teljességét azonban az egyház fenntartotta a püspöknek, és ahogyan ő végiglátogatta a közösségeket, a megkenéssel, vagyis a bérmálással teljessé tette a beavatási-befogadási folyamatot. Tehát teljesen valós, érhető okokból szakaszok jelennek meg, elkülönülni látszanak a szent cselekmények. Ehhez tartozik továbbá, hogy Szent X. Pius pápa szorgalmazta, hogy a gyerekek minél előbb vehessék az Eucharisztiát – és ennek is megvannak a történelmi okai –, így több helyütt megváltozhatott az eredeti sorrend, és kialakult a keresztség, elsőáldozás, bérmálás sorrendiség.

– Személyesen miért lehet szükség a keresztségtől és elsőáldozástól gyakran elkülönült bérmálásra?

– A Szentlélek maga az ajándék, és ő az, aki megadja azokat a személyre szabott adományokat is, amelyek képessé teszik az egyes embert a keresztény létben való helytállásra és kitartásra. Itt megint ki kell emelni a megértés, a bátorság, a prófétaság képességét. A bérmáláskor megerősítést kapunk abban az élethelyzetben, amelyben vagyunk, de úgy, hogy ennek a szentségnek mindvégig megmarad a szoros kapcsolata a keresztény létbe való beavatás egészével, azaz a keresztséggel és az Eucharisztiával. Igaz, hogy ez egy picit elhalványodott az elmúlt évszázadokban.

– Visszatérve a történeti változás kérdéséhez, ma nagyon más időszakot élünk, mint akár ötven vagy száz évvel korábban, egész másként találkoznak az emberek az egyházzal, mint korábban. Elképzelhető, hogy a szentségi beavatás ma megszokott sorrendjében lesz valami változás?

– Akár lehet is, hiszen most is vannak a nálunk megszokottól eltérő, teljesen érvényes gyakorlatok. A keleti rítusú egyházak többségében a beavató szentségekben egyszerre részesülnek a hívek. Vannak olyan rítusú egyházak, például Portugáliában, ahol kifejezetten öt éves korhoz van kötve a bérmálás. Változások elképzelhetők akkor is, ha fiatalok, felnőttek nagy számban térnek meg. Felnőttek esetében ugyanis a ma érvényes egyházjogi előírások szerint is egyszerre kell kiszolgáltatni a szentséget, ami megegyezik az eredeti gyakorlattal. Ebben látom a szabadságot – nyilván az egyházi törvények betartásával –, az egyház abból fakadó szabadságát, hogy a személyre tekint, az egyes személy számára ad segítséget a beavatáshoz.

– A pünkösdi események elbeszélése után mindjárt az ősegyház életének rövid jellemzését olvassuk az Apostolok cselekedeteiben. Ehhez gyakran hozzá szoktuk tenni, hogy „idealizált” jellemzését. Bár nagyon szeretnénk hinni, hogy nem eszményített, a mi egyházi tapasztalataink jelentősen eltérnek attól, amit arról olvasunk, hogy a hívek szíve-lelke egy volt, és vagyonközösségben éltek. Ráadásul ismerjük a kudarcba fulladt törekvéseket, amelyek ezt az eszményi állapotot akarták megvalósítani a történelemben. Mi a szerepe ennek a leírásnak a jeruzsálemi keresztény közösségről? Állandó viszonyítási pontként van elénk állítva? Ez lenne a cél? Mi a jelentősége a mi számunkra?

– Az Apostolok cselekedetei nagyon tudatosan szerkesztett mű. Bemutatja azt a folyamatot, ahogyan az egyház és az örömhír eljut a föld akkor ismert végső határáig, és kibontakozik az apostoli egyház életében a Jézus által rábízott küldetés. Ebben a szellemben építkezik ez a szakasz is a könyvben. Biztos, hogy célként is megjelenik az ősegyház élete, abban az értelemben, hogy ilyenekké kell lennünk. Biztosan volt az egyháznak tapasztalata arról, hogy egyes közösségek ezt meg tudták élni. Teljesen valóságosnak kell elfogadni, hogy a környezetükben azt mondták az őskeresztény közösségek tagjairól, hogy „nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Tehát tény is, cél is, bizonyíték is, hogy lám, megvalósul, amit Jézus az ő Lelke által mond és ígér.

A mi számunkra pedig, igen, ez a kép szembesülés, egyfajta késztetés a lelkiismeret-vizsgálatra, de egyszersmind bátorítás is, hogy erre törekedjünk. Ügyelnünk kell arra, hogy ne idealizáljuk Jézus tanításait és parancsait abban az értelemben, hogy azok annyira magasztosak, hogy csak néhányaknak, keveseknek, a kiválasztottaknak valók. Ne gondoljuk, hogy mi csak törekedhetünk afelé, amit a tökéletes talán elér, de mert én nem vagyok az, megelégszem a kevesebbel. Ez nagyon nagy hiba lenne. Krisztus tanítása mindenki számára érvényes. Gondoljunk az egyes ember életére. Ha fejlődik, ha eljut egy magasabb fokra, mélyebb ismeretre, akkor az élete egyik szakaszában megvalósult az, ami egy másikban valamiért nem, de a kettőt nem szabad szembeállítani egymással. Az egyház is fejlődik, még ha nem is úgy, mintha egy tökéletlen állapotból eljutna a tökéletesbe, hiszen Isten Szentlelke mindig teljesen van benne.

– Ahogyan János evangéliumában Jézus a Szentlélekről beszél, abból kiderül, hogy a Léleknek – ha szabad így mondani – óriási jelentősége van. Azt ígéri Jézus, hogy eljön az igazság Lelke, aki elvezeti a tanítványokat „a teljes igazságra”. Ez olyan ígéret, ami hihetetlen távlatot nyit. De mi az az igazság, amire a Lélek elvezet minket?

– Itt személyek teljes egységéről van szó. Olyan egységről, amelyben már semmi nem választ el bennünket egymástól. Ez jelenti az ismeretet, jelenti az egyesülést, hiszen Lelke által egyek vagyunk Istennel, ami sajátos módon megvalósul az Eucharisztiában. Megvalósul az Istentől akart egység a látásban, értésben, életformában. Az igazságnak itt nem csupán az intellektuális, hanem az egzisztenciális jelentésére kell gondolni, sőt, elsősorban erre. A Timóteusnak írt első levél második fejezetében olvassuk, hogy „Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére”. Isten akarata – ezt fordíthatjuk úgy, hogy Isten misztériuma. Isten misztériuma az, hogy minden ember üdvözüljön, mindannyian egyek legyenek.

– Megyéspüspökként, a helyi egyház vezetőjeként miként tapasztalja azt, hogy a Szentlélek az egyház Lelke?

– A helyi egyházban mindenképpen a Lélek jelének látom, hogy nem hívő emberek a legtöbb esetben levetkőzik az ellenállást a keresésben vagy az ítélkezésben. Nagyon őszinte, igaz kérdéseket tesznek fel. Jó kérdéseket, amelyeket lehet, hogy nem szoktunk meg, vagy éppen zavarják a komfortérzetünket. Mint amikor valaki, akinek a vallási ismeretei teljesen hiányoznak, egyszerűen rákérdez arra, hogy ez neked miért jó. Vagy rácsodálkozik, hogy az egyház komolyan azt gondolja a házasságról, hogy azt lehetséges mindvégig hűségben megélni. Találkozom az őszinte istenkereséssel. A Lélek jelének tartom, hogy a felénk irányuló figyelem állandóan a hitelességünket kéri számon. Ma az egyház hivatásos tanújától, legyen az püspök, pap, katekéta, azt kérik, arról adjon számot, hogy ő maga miért hisz, miért fontos neki ez az egész. Ugyancsak a Lélek jeleként érzékelem azt is, hogy ebben a társadalmi, kulturális, gazdasági bizonytalanságban az emberek egyre inkább biztos pontként tekintenek az egyházra. Ez nagyon nagy felelősség, és újabb bizonysága annak, hogy szüksége van a krisztusi tanításra. Talán nem is ezek a legbensőbb jelek, de olyan jelzések, amelyekre oda kell figyelnünk.

– Van-e a Szentlélek működésével kapcsolatban olyan személyes tapasztalata, amelyet megosztana velünk?

– Egy lelkigyakorlaton egy idős atya elmondta, hogy ő mindennap imádkozik a Szentlélekhez, kérve: ha bennem van, márpedig bennem van, akkor ne legyek akadálya az ő szabad cselekvésének. Ennek hatására én is ugyanezt teszem nagyon régóta. Egy ideje, mióta itt vagyok Pécsen, naponta imádkozom a Szentlélek-litániát, ami gyönyörű. Nagyon érdemes elgondolkozni a megfogalmazásain. Amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek az erősség Lelke, az értelem Lelke, megszokottabb, liturgikus kifejezésekkel élünk. Ugyanakkor az imádság szerint ő a bűnök megbocsátója, a testnek föltámasztója. Azt kérjük tőle, hogy mentsen meg minden vétektől, kevélységtől, tisztátalanságtól, mentsen meg a megátalkodottságtól. És itt van egy nagyon érdekes kifejezés: mentsen meg a töredelmetlenségtől. Azt is kérjük, hogy a pápát, a püspöki kart támogassa, küldjön szent papokat, áldja meg a katolikus tanítók, hitoktatók munkáját, tartson távol tőlünk minden tévelygést és szomorúságot. Olyan fohászok ezek, amelyek nem kifejezetten liturgikus megfogalmazások, hanem egészen szorosan a mindennapi életemhez tartoznak. Egyszerre liturgikus ima és az adott élethelyzet kérése.

– S talán éppen az a Szentlélek elleni bűn, hogy mivel ő az egyes emberi személy életének alapja, ha tőle távolodom el, akkor az maga a kárhozat?

– Igen, a Szentlélek elleni bűn nem valami rosszul hangzó mondat vagy valamely bűnös cselekedet, hanem egy létállapot. Mit tegyen a Jóisten, aki mindvégig tiszteli az emberi szabadságot, ha valaki a teljes létével elfordul tőle? Ha viszont szabadon odafordulunk Őhozzá, akkor megkapjuk az öröm Lelkét, igaz remény ébred a szívünkben, jövő tárul ki előttünk, új lendületet, új ösztönzést kap az életünk. Így mások számára is a szó igazi értelmében „lelkes” emberré lehetünk.

Magyar Kurír