A vasárnapi evangéliumi szakaszban Jézus erre a súlyos, ma is, mindig időszerű kérdésre válaszol:

„Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”

A Mester válasza félelmetes:

a szűk kapuról beszél, amelyen át kevesen jutnak be az Isten országába, és felidézi az utolsó ítéletet, ahol a gonoszokra fogcsikorgató szenvedés vár. Jézus másutt is beszél az ítéltről, a juhok és kosok szétválasztásáról, a konkoly kirostálásáról.

Mert jóllehet Ő most nem ítélni jött, hanem megbocsátani, az Atya irgalmas szeretetének megtestesülése, közvetítője, a világ végén nem marad el az ítélet, a szétválasztás, kirostálás, ha valaki végleg megkeményíti szívét Isten irgalmas szeretetével szemben.

Az üdvözülés kérdése sokat foglalkoztatta az Egyház tanítóit, teológusait az első századoktól kezdve. Gondoljunk Szent Ágostonra és ellenfeleire, a hitújítókra vagy az ágostoni szigorúságot követő janzenistákra. Szent Ágoston egy időben tévedett, amikor massa damnata-ról, az elkárhozottak tömegéről beszélt a „szűk kaput” értelmezve. Az Anyaszentegyház ma azt tanítja, hogy igenis lehetséges a kárhozat, ha valaki a végsőkig lázad Isten ellen, és nem fogadja be Isten irgalmas szeretetét.

Az illető önmagát ítéli kárhozatra, ha nem bízza magát hittel és bizalommal az üdvözítő Jézusra, ha elvágja magát az élő Istentől és az üdvözültek szeretetétől. De az Egyház megtiltja, hogy bárkiről, konkrét személyről azt állítsuk, hogy elkárhozott. Több mai rangos teológussal állíthatjuk: mivel Isten mindenkit üdvözíteni akar, és mivel Krisztus mindenkiért meghalt, remélhetjük, hogy rövidebb-hosszabb fájdalmas tisztulás után mindenki, a legnagyobb bűnös is eljuthat az üdvösségre.

A tudós jezsuita, Teilhard de Chardin híres lelkiségi könyve, Az Isteni miliő (Benne élünk) végén a kárhozatról elmélkedve így fohászkodik: „Istenem, Te mondtad, hogy higgyek a pokolban. De ugyancsak Te tiltottad meg nekem azt, hogy teljes bizonyossággal akárcsak egyetlen emberről is azt gondoljam, hogy elkárhozott. Ezért most nem akarom a kárhozottakat nézni, nem is próbálom valahogy megtudni, van-e egy is ilyen. De szavad alapján elfogadva a pokol létezését, mint a világegyetem egyik szerkezeti elemét, imádkozom, elmélkedem, amíg csak ebben a félelmetes valóságban számomra erősítő, sőt boldogító kiegészítés nem mutatkozik azokhoz a szempontokhoz, amelyeket Te tártál fel nekem, hogy meglássam mindenütt való Jelenlétedet. (…)

Érzem, hogy a pokolban mégis valami nagy és új dolog történik: egy hangot, súlyosságot, élt és mélységet ad az Isteni Miliőnek. Jézus, rettenetesen szép és magadnak lekötő Mester, bezárva szememet a fölött, amit emberi gyöngeségem még nem képes megérteni – s tehát elviselni sem – vagyis most nem kutatva, hogy valóban vannak elkárhozottak, - legalább a világról alkotott állandó és gyakori látásomba akarom iktatni az ítélet mindig fenyegető súlyosságát; - nem éppen azért, hogy féljek, hanem hogy mind szenvedélyesebben Tiéd legyek.”

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír