Ter 22, 1-2. 9a. 10-13. 15-18 / Róm 8, 31b-34 / Mk 9, 2-10

A nagyböjti szent idő különleges ajándéka által arra kapunk meghívást, hogy egy egészen bensőséges, szent találkozást és együttlétet éljünk át az Úr Jézussal, mint Péter, Jakab és János a színeváltozás hegyén. Ő hív meg bennünket arra, hogy megismertesse velünk szeretetének kimondhatatlan gazdagságát. De, ehhez szükséges, hogy legyenek az életünkben olyan időszakok, amikor elhagyva a mindennapok megszokott világát, fölmegyünk Isten hegyére, hogy szemléljük, és amennyire képesek vagyunk rá, befogadjuk a felfoghatatlant, a megmagyarázhatatlant, a csodát, vagyis Isten minden értelmet meghaladó szeretetét. A hegy mindig szent hely, ahol Isten megnyilvánul, ahol az ember közelebb van Hozzá, mint a völgyben, mint a szürke hétköznapok ködében.

Isten hegyén, Isten jelenlétében fedezhetjük föl, a kiválasztott apostolokhoz hasonlóan, hogy mennyire jó, örömteli, szép és értelmes Jézushoz tartozni, és vele közösségben lenni. Ezt az élményt élte át nem csak a kiválasztott három személy a színeváltozás hegyén, de Zakeus, a vámos, amikor hajlékába fogadta a Mestert, - a Jézus lábát olajjal megkenő bűnös nő, - a vámasztaltól elhívott Lévi, a dúsgazdag posztókereskedő fiaként megszólított Assisi Ferenc és megannyi követője Krisztus Urunknak. Erre az élményre hív bennünket is Jézus a húsvéti ünnepekre való előkészületek szent negyven napjában. 

A színeváltozás pillanatai mindig ajándékok, sem önmegtagadással, sem elmélkedéssel nem lehet kierőszakolni és megtartani. Az imádságban váratlanul megtörténhet, hogy alvás és szunyókálás közben fényességet tapasztalunk, hirtelen minden világos lesz, átlátjuk, szemlélhetjük a végső, szilárd alapot. Néhány másodperc erejéig minden világos bennünk. 
De aztán jön a felhő, és mindent elfed. Az Ószövetségben a felhő Isten jelenlétének a képe, itt, a színeváltozás hegyén, azonban elhomályosítja a fény tapasztalatát. A tanítványok félnek. A világosság e nagyszerű tapasztalata, élménye után úgy látszik, mintha minden elszállna. Istenből már nem lehet semmit sem érezni, a sötétség és a félelem veszi át az uralmat. 

Ebbe a félelembe kiált bele egy hang: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Azzal, hogy Krisztusra hallgatunk, oszlik a sötétség és oldódik a félelem. Ezt a mondatot azonban egyszersmind, mint létemben megerősítő mondatot is érthetem. Mintha csak Isten azt mondaná: „Te vagy az én szeretett fiam, Te vagy az én szeretett lányom, benned telik kedvem!” Szabad léteznem, mert szeret engem az Isten! Feltétel nélkül szeret és elfogad!

Ezekben a szent napokban nekünk is föl kell mennünk Jézussal a kinyilatkoztatás hegyére, hogy megismerjük az ő dicsőséges arcát, és így elfogadhassuk a "kereszt botrányát", megváltásunk szent titkát. Mert a kereszt, a szenvedés titkát nem önmagában tiszteljük és fogadjuk el. 

A nagyböjt, húsvét nélkül, önmagában értelmetlen és kegyetlen végzet, amelyet nem érdemes ünnepelni. De éppen a húsvéti hajnal dicsősége teszi szemlélhetővé és széppé Jézusnak a szenvedésben eltorzuló arcát. Mert a keresztről ránk tekintő Jézus arcra is tökéletesen érvényes és igaz a felhőből megszólaló szózat: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!". Jézus megdicsőült és szenvedő arca egyaránt, szavak nélkül is hirdeti a legfontosabbat, amire mindig hallgatnunk kell: életünkre vonatkozólag, az Atya akaratának teljesítése, megvalósítása a valódi szeretet és tökéletesség. 

Ennek csodálatos előképe mindaz, amit az ószövetségi olvasmányban, Mózes első könyvéből olvastunk Ábrahám áldozatáról. Őt is Isten szólította meg. Előtte is a kinyilatkoztatás tárja fel Isten kegyetlennek tűnő, mégis a szeretet próbájaként megmutatkozó akaratát. Neki is el kell hagyni megszokott világát, hogy elmenjen Mória földjére, és ott bizonyítsa feltétlen szeretetét és bizalmát Isten atyai szeretetébe és szövetségéhez való hűségébe. Mennyire megrendítő az a szilárd bizalom, amivel Ábrahám indul, hogy Isten akaratát megvalósítsa. 

Pedig micsoda dráma játszódott le az idős pátriárka szívében! Annak idején Szodomáért és Gomoráért szót emelt, most saját fiáért és önmagáért nem. „Hittel engedelmeskedett”, ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja róla, már akkor, amikor Isten hívását hallva, szülőföldjét elhagyva más vidékre kellett költöznie (11,8). 
Istent azonban Ábrahám nemcsak hatalmasnak ismerte meg, hanem jóságosnak is, igaznak, ezért remélt benne a reménytelenség ellenére is. Hitt benne akkor, amikor éppen hitének alapjai rendültek meg, amikor elsötétült előtte az addig ragyogó Isten-arc. 
Hisz Ábrahámtól valami olyasmit kíván az Isten, amire a megszokott erkölcsi kategóriák szerint nem kerülhetne sor. Olyan válságba sodorja, amelyet csak akkor viselhet el, ha egészen egyedülálló bizalommal Istenre tudja bízni önmagát. Nem csak a hit próbája ez. Az egyházatya Origenész szerint: Ábrahám szeretete is mérlegre kerül. Valami olyan magatartásformát provokál itt ki az Isten, amely egyszerre hit, remény, szeretet, engedelmesség, megsemmisülés, amely az emberi személyiséget teljesen kifordítja sarkaiból, és Isten karjába veti.

Így lett Mória hegye egy nagy tapasztalata a hívő embernek, vagyis az, hogy Isten hitünket, szeretetünket, olykor próbára teszi. 
Miért? Biztosan azért, hogy megerősödjön, hogy tudatosuljon, hogy élő maradjon, hogy végül az ő karjaiba vessük magunkat. Jézusnak a kereszten elhangzott szavai is erről tanúskodnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Ugyanis Húsvét hajnalfényéig csak az jut el, akinek hitét, hűségét ez a pillanatnyi sötétség nem rendíti meg. 

Nagyböjt annak az ideje, hogy mi is kilépjünk megszokottságunk világából és megtegyük határozott lépéseinket Isten akaratának őszinte megvalósítása felé. Mennyire nehéz elindulni, hogy bocsánatot kérjünk attól, akinek fájdalmat, szomorúságot okoztunk, akinek a becsületében kárt tettünk, hazug, rosszindulatú megszólásunkkal, kritizálásunkkal. Mennyire késedelmesek tudunk lenni, amikor egy-egy házasság előtti, házasságon kívüli bűnös kapcsolat felszámolásáról van szó, amikor a bűnbe vivő társaság, illetve kísértést okozó újság, könyv vagy film mellőzéséről lenne szó. 
Mennyire udvariatlanok tudunk lenni, akkor, amikor Isten szeretetét, ingyenes ajándékát, bár szükségünk van rá, mégis visszautasítjuk, azáltal, hogy nem élünk a szentségek kínálta kegyelmekkel, a bűnbánat nyújtotta kiengesztelődéssel, az oltáriszentség nyújtotta erőforrással. 
Mennyire csak a szavaink vallanak szívünk szeretetéről, de a cselekedeteink távol járnak az Úrtól, akkor, amikor szentgyónásainkban ígéretet teszünk arra, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülni fogjuk, s közben a gyóntatószéket elhagyva, a templomból távozva, eszünk ágába sincs kerülni a bűnre vivő alkalmat, felszámolni a bűnös állapotot, minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk mielőtt beléptünk volna a templomba. - Vigyázat, a gyóntatót meg lehet téveszteni, de a szíveket-veséket vizsgáló Istent nem lehet becsapni. 

Mit tesz Ábrahám, amikor megszólítja az Úr? Szó nélkül engedelmeskedik Istennek. Isten parancsoló szavára Ábrahám részéről a válasz mindig a tett. Nagyböjt a cselekvés ideje. Mert a valódi böjt mindig a szeretetből önként vállalt áldozatok meghozatalából, megvalósításából áll. „A tett halála az okoskodás” - mondják. 

Ábrahám esetében nem gondolkodás nélküli, vakon engedelmeskedő, megalkuvó emberi magatartásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg egy átgondolt és megfontolt, tudatos engedelmességről, mely képes őszintén bizakodni abban a Valakiben, aki az ígéreteket tette és továbbra is hiszi, hogy Isten megtartja adott szavát. Valóban megérdemli az „atyánk a hitben” címet. Isten nem Izsák halálát akarta, hanem meg akart bizonyosodni Ábrahám vitathatatlan hitéről és engedelmességéről.  

Valódi engedelmességről csak akkor beszélhetünk, ha megtaláljuk benne a gondolkodó és bizalom teli mozdulatot. Nem is marad el ennek az ábrahámi magatartásnak a jutalma: "Magamra esküszöm - ez az Úr szava -, hogy mivel ezt tetted és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem, gazdagon megáldalak". 

Az Isten akaratára figyelő és azt következetesen megvalósító emberi magatartás jutalma az Isten gazdag áldása. Bizonnyal mindenki, aki törekedett már megvalósítani az Isten akaratát életében, megtapasztalhatta ezt az áldó jóakaratot, mely nem az ember kényelmét szolgálja, hanem lelki javát építi fel. Mindezek megvalósításához nem elég a magunk ereje. Magától Istentől kapunk hozzá erőt és kegyelmet, melyet azonban már nekünk kell kamatoztatva felhasználni. Szívünkben hordozzuk a tapasztalást erről a segítségről, Isten jelenlétéről az életünkben. 

És ez az, amiről a második olvasmány, Szent Pál római levelének részlete tanít bennünket. "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" - írja az apostol. Isten erejében valóban képesek vagyunk legyőzni önmagunkban minden kishitűséget, bizalmatlanságot és késedelmeskedést. Ez az Istentől jövő erő pedig éppen abban áll, hogy ő saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, és így vele együtt nekünk ajándékozott mindent. Ami Ábrahám áldozatában előképként jelent meg, azt Jézusban az Atya tökéletesen megvalósította. 
Megismertetett bennünket a szeretet lényegével, és azzal a titokkal, hogy miért kéri tőlünk a teljes elkötelezettséget. Mert ő sem csak valamit ajándékozott nekünk úgy általában, hanem Fiában mindent odaadott értünk a golgota ormán, a kereszten. 

Bármerre is vezetnek útjaink, a Moria vagy a Tábor hegyére, vagy éppen a golgotára, tudnunk kell, hogy minden utunk végén a jóságos Isten vár bennünket: az az Isten, aki az ember pártjára állt, aki saját Fiát sem kímélte, hanem irántunk való szeretetének zálogaként feláldozta értünk, aki tehát hajlandó minden mást is nekünk ajándékozni. Ha a Szeretetre szeretettel válaszolunk. 

Nagyböjti elcsöndesedésünk arról szól, hogy legyen bátorságunk szemlélni ezt a mindent odaajándékozó isteni szeretetet, és Ábrahámhoz hasonlóan merjünk válaszolni rá. És bár mindig újra tapasztaljuk saját gyöngeségünk sebeit, mégis merjünk bizakodni abban, aki nem ítél el bennünket, mert meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk.