A kiskorúak védelméről szóló négynapos vatikáni tanácskozás a február 24-i délelőtti misével ért véget. Az Apostoli Palota Királyi Termében ünnepelt szentmisén a szentbeszédet Mark Benedict Coleridge, Brisbane érseke, az ausztráliai püspöki konferencia elnöke mondta.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A tanácskozáson a püspöki konferenciák elnökei, a katolikus keleti egyházak vezetői, a szerzetes-elöljárók képviselői, a római kúria és a bíborosi tanács tagjai vesznek részt. A Vatikánban jelen van Veres András győri püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát (MKPK) elnöke, és Orosz Atanáz miskolci püspök, továbbá Német László nagybecskereki püspök, a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia elnöke.

Coleridge érsek homíliáját teljes egészében közreadjuk, magyar fordításban.

Szentatya, fivéreim és nővéreim!

Az imént meghirdetett evangéliumban egyetlen hangot hallottunk, Jézus hangját. Korábban hallottuk Pál hangját, a mise végén pedig halljuk majd Péter hangját [Ferenc pápa fog beszélni], de az evangéliumban csak Jézus hangja hallatszik. Jó, hogy minden szavunk után most már csak Krisztus szavai vannak jelen: egyedül Jézus marad, mint a színeváltozás hegyén (vö. Lk 9,36).

A hatalomról beszél nekünk, és ezt ebben a csodálatos Királyi teremben teszi, amely szintén hatalomról beszél. Itt csatáknak, vallási mészárlásnak, császárok és pápák közötti harcoknak a képeit látjuk. Olyan hely ez, ahol földi és a mennyei hatalmak találkoznak, melyeket időnként pokoli hatalmak is érintenek. Ebben a Királyi teremben Isten szava arra hív minket, hogy a hatalmat szemléljük, ahogyan ezeken a napokon együtt tettünk. A találkozó, a terem és a Szentírás között tehát a hangok szép összhangját találjuk.

Az alvó Saul fölött Dávid hatalmas alakja magasodik, ahogy azt Abisáj joggal mondja: „Isten ma kezedbe adta ellenségedet. Engedd, hogy lándzsával odaszögezzem a földhöz!” Dávid azonban nem engedi: „Ne öld meg, mert ki maradt büntetlenül, aki valaha is az Úr fölkentjére emelte kezét!” Dávid úgy dönt, hogy hatalmát nem arra használja, hogy elpusztítsa, hanem hogy megmentse a királyt, az Úr fölkentjét.

Az Egyház pásztorai, mint Dávid, megkapták a hatalom ajándékát, ámde a szolgálat, az építés hatalmát; olyan hatalmat, amely a másikkal együtt és a másik érdekében, nem pedig fölötte van; ahogy Szent Pál mondja róla: „amelyet az Úr építésetekre és nem rombolásotokra adott” (2Kor 10,8). A hatalom veszélyes, mert pusztítani tud; és ezekben a napokban elgondolkodtunk azon, hogy a hatalom pusztítóvá válhat, ha elszakad a szolgálattól, ha az nem a szeretet eszköze, ha az mások fölötti hatalommá válik.

Isten szentjeinek egész serege helyeztetett kezünkbe, mégpedig maga az Úr által. Mi mégis képesek vagyunk ezt a hatalmat nem építésre, hanem pusztításra, sőt gyilkolásra használni. A szexuális bántalmazás során a hatalmasok az Úr szentjeire emelik kezüket, sőt azokra, akik köztük a leggyengébbek és legsebezhetőbbek. Igent mondanak Abisáj kérésére: lándzsát ragadnak.

A visszaélés és annak eltussolása során a hatalmasok nem a mennyei, hanem földi embernek mutatkoznak, ahogyan azt Szent Páltól hallottuk. Az evangéliumban az Úr parancsot ad: „Szeressétek ellenségeiteket!” De ki az ellenség? Természetesen nem azok, akik arra ösztönözték az Egyházat, hogy annak lássák a visszaéléseket és azok eltussolását, amik azok valójában: mindenekelőtt az áldozatokról és a túlélőkről van szó, akik rávezettek bennünket a fájdalmas igazságra, amikor nagy bátorsággal elmondták történeteiket. Voltak azonban idők, amikor ellenségnek tekintettük az áldozatokat és a túlélőket, de nem szerettük őket, nem áldottuk meg őket. Ebben az értelemben saját magunk legádázabb ellenségei voltunk.

Az Úr azt kéri tőlünk, hogy legyünk „irgalmasok, amilyen irgalmas az Atya”. Mégis, bár egy valóban biztonságos Egyházat akarunk, és mindazzal együtt, amit annak érdekében tettünk, hogy az Egyház biztonságos legyen, nem mindig választottuk a mennyei ember irgalmasságát. Ehelyett inkább a földi ember közömbösségét választottuk, az Egyház jó hírnevének és saját jó hírnevünknek védelmére törekedtünk. Kevés irgalmasságot tanúsítottunk, és ezért ugyanezt kapjuk, mert azzal a mértékkel kapunk, amilyen mértékben adtunk. Nem maradunk büntetlenek, ahogy azt Dávid mondja, és már ismerjük is büntetésünket.

A földi embernek meg kell halnia, hogy megszülethessen a mennyei ember; a régi Ádámnak át kell adni helyét az új Ádámnak. Ez valódi megtérést követel, amely nélkül a „merő ügyintézés” szintjén maradunk – ahogy azt a Szentatya írja az Evangelii gaudium apostoli buzdításban (25. pont) –, a „merő ügyintézés” pedig érintetlenül hagyja a visszaélési válság középpontját. Egyedül ez a megtérés segít meglátnunk, hogy a bántalmazottak sebei a mi sebeink, hogy az ő sorsuk a mi sorsunk, hogy ők nem ellenségeink, hanem a mi csontunkból származó csont, a mi húsunkból származó hús (vö. Ter 2,23). Ők mi vagyunk, és mi ők vagyunk.

Ez a megtérés voltaképpen egy kopernikuszi fordulat. Amint tudjátok, Kopernikusz bebizonyította, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld kering a Nap körül. Számunkra a kopernikuszi forradalom annak felfedezésében áll, hogy nem a bántalmazott emberek keringenek az Egyház körül, hanem az Egyház kering körülöttük. Ennek felfedezésével elkezdhetünk az ő szemükkel látni és az ő fülükkel hallani; és miután megtesszük ezt, a világ és az Egyház más színben kezd majd feltűnni. Ez az a szükséges megtérés, az az igazi forradalom és az a nagy kegyelem, amely az Egyház előtt új missziós korszakot nyithat.

Uram, mikor láttuk, hogy visszaéltek volna veled, és nem siettünk segítségedre? De ő így válaszol nekünk: „Bizony, mondom nektek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg” (vö. Mt 25,44–45). Őbennük, a testvéreink közül a legutolsókban, az áldozatokban és a túlélőkben találkozunk a megfeszített Krisztussal, a védtelennel, akiből a Mindenható hatalma árad, a gyengével, aki körül az Egyház örökké keringeni fog, az erőtlennel, akinek sebei úgy ragyognak, mint a Nap.

Ezekben a napokban a Kálvárián voltunk – igen, még a Vatikánban és a Királyi teremben is, most egy sötét hegyen vagyunk. Amikor a túlélőket hallgattuk, Krisztust hallottuk sírni a sötétben (vö. Mk 15,34). De itt született meg a remény az ő megsebzett szívéből, és a remény imává válik, miközben az egyetemes Egyház körénk gyűlik az „emeleti teremben”: imádkozzunk, hogy a Kálvária sötétsége vezesse el az Egyházat a világ minden táján a húsvét fényéhez, a Bárányhoz, aki a mi Napunk (vö. Jel 21,23).

Végül csak a feltámadt Úr hangja marad, aki sürget minket, hogy ne álljunk ott az üres sírt nézve, miközben zavarodottságunkban azt kérdezgetjük egymástól, hogy mitévők legyünk. Az „emeleti szobában” sem maradhatunk, ahol azt mondja nekünk: „Béke veletek” (Jn 20,19). Ő ránk lehel (vö. Jn 20,22), és egy új pünkösd tüze érint meg minket (vö. ApCsel 2,2). Ő – aki a béke – kitárja az „emeleti szoba” ajtaját és szívünk ajtaját. A félelemből apostoli bátorság születik, a mélységes csüggedésből az evangélium öröme.

Egy misszió áll előttünk – egy misszió, amely nemcsak szavakat, hanem valódi és konkrét tetteket követel tőlünk. Mindent megteszünk, hogy igazságot szolgáltassunk és gyógyulást vigyünk a visszaélések túlélőinek; meghallgatjuk őket, hiszünk majd nekik és együtt járunk velük; biztosítani fogjuk, hogy azok, akik visszaélést követtek el, soha többé ne okozhassanak sérülést; elszámoltatjuk azokat, akik visszaélést tussoltak el; szigorítunk az egyházi vezetők kiválasztásának és képzésének folyamatait; az egész népet felvilágosítjuk arról, amit a védelem megkíván; mindent megteszünk annak garantálása érdekében, hogy a múlt borzalmai nem ismétlődjenek meg, és hogy az Egyház biztonságos hely legyen mindenki számára, szerető anya, különösen a fiatalok és a sebezhetők számára; nem egyedül fogunk cselekedni, hanem együttműködünk mindazokkal, akik a fiatalok és a sebezhető emberek javát szolgálják; folytatjuk a visszaélésekre és azok következményeire vonatkozó ismereteink elmélyítését, de azt is keressük, hogyan történhettek meg ezek az Egyházban, és mit kell tenni felszámolásukra. Mindez időbe telik, de nem érünk rá örökre, és nem vallhatunk kudarcot.

Ha sikerül ezt – sőt még többet – megtennünk, akkor nemcsak megismerjük a feltámadt Úr békéjét, hanem az ő békéjévé válunk a föld határaiig tartó küldetésben. Mindazonáltal csak akkor válhatunk békévé, ha előtte áldozat leszünk. Erre egyhangúlag igent mondunk, miközben ezen az oltáron kudarcainkat, árulásainkat, egész hitünket, reményünket és szeretetünket Jézusnak, az áldozatnak és győztesnek egyetlen áldozatába helyezzük, aki „letöröl szemükről minden könnyet; és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom, mert a korábbi dolgok elmúltak” (Jel 21,4).

*

A szentmise végén, a Ferenc pápa által elmondott beszédet hamarosan teljes terjedelmében közreadjuk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír