– Ön Erdélyben született, Csíkszeredán; egy Csíksomlyó közelében fekvő faluban, Csíkmenaságban nőtt fel, édesapja kántor volt, gyermekkora óta zenél. Mondhatjuk, hogy beleszületett a hitbe és a zenébe?

– Édesapámnak otthon volt egy lábbal pumpálós harmóniuma, amin rendszeresen gyakorolt Isten dicsőségét hirdető énekeket. Ez már egészen kisgyermekkoromban beleivódott a szívembe. Tagja voltam a templomi kórusnak is. Négyen vagyunk testvérek – közülük én a legidősebb –, és mivel édesapám kántor volt, napközben ő vigyázott ránk. Édesanyám napközben dolgozott, mivel akkoriban az anyukák nem lehettek otthon a gyermekeikkel három évig. Édesapám elvitt minket a templomba, odaültetett engem az orgonához. Elég korán elkezdtünk dolgozni, minden nyáron kaszáltunk a földeken, ezer kiló szénából harminc-negyven-ötven százalékot le kellett adnunk a téeszbe, négyszázat hazavihettünk. Ha reggel volt szentmise, munka előtt mindig a templomba mentünk, ha este, akkor pedig kaszálás után.

– Érettségi után jelentkezett a papi szemináriumba, de nem vették fel. Milyen indokkal utasították el?

– Csíkszeredán jártam középiskolába, de hétvégeken mindig hazajártam ministrálni. A szemináriumi felvételin azt mondták az elöljárók, hogy nem vagyok alkalmas papnak. Ez akkor nagyon mélyen megsebezte a szívemet, mert őszintén vágyódtam arra, hogy pap legyek. Csalódtam néhány egyházi személyben – tudjuk, hogy ők is emberek –, és picit a belső hangban is, ami a papi hivatás felé ösztönzött. Akkor kanyart vett az életem, és csak később értettem meg az igét, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik.

– Ezt követően évekig volt lakodalmas zenész. Dac volt ez, Istentől való elfordulás, vagy valóban úgy érezte, hogy ez lesz a jövője?

– Istentől nem fordultam el, de úgy éreztem, kvázi nem kellek Istennek, nincs rám szüksége. Ezután egyből megtalált egy lagzis zenekar, és náluk meg azt éltem meg, hogy nekik kellek, vagyis a világnak. Érdekes ez a történet, mert elindultam egy Istentől távoli úton, de folyamatosan motoszkált a szívemben, hogy szolgálni szeretnék az Úrnak. A Szentlélek végig ott volt mellettem, és irányított, mert elkezdtem gitározni. A tanárnőm – áldja meg a Jóisten ma is – elhívott Csíksomlyóra. Gergely István atya volt ott az ifjúsági lelkész, aki nagyon szerette a fiatalokat, és összegyűjtötte őket. Ez már a kilencvenes évek elején történt. Azonnal bevettek a gitáros csapatba, játszottam, énekeltem az evangelizáló énekeket, és ennek gyümölcseként ismét megszólalt szívemben a hang, Istennek talán mégiscsak szüksége van rám. Hamarosan megalakítottuk az első zenekart, Salvator (Megmentő) néven. Minden vasárnap délután összegyűltünk Csobotfalván, a hittanórán, ami egy istállóból lett átalakítva, mert a normál hittanteremben már nem fértünk el, annyian voltunk, közel kétszázan. A Salvator-kápolnában pedig minden szerdán ifjúsági mise volt, télben, nyárban, fagyban, forróságban. Közösen imádtuk az Urat és a szívünket nagyon mélyen megérintette Isten, hogy ő valóban megmentő, szabadító. Később a kápolna falán láttam a feliratot: „Aki szívből imád, az nyeri el égi honát.” Akkor még nem tudtuk úgy megfogalmazni, mit jelent az, hogy imádjuk Istent, de a szívünkben ott élt az Ő szeretete. Ott kezdte el Isten újra visszacsepegtetni a szívembe, hogy ez a talentum, a zene ajándéka nagyon fontos az Ő országában. Azóta is, bárhol járunk, mindig elmondom: a veled született adottságodat, talentumodat bátran add oda Isten kezébe, mert Ő elkezdi azt használni, ahogy később az én életemben hozott ez a hívás egy hatalmas fordulatot. Ugyanúgy, ahogy a bot volt Mózes kezében Isten eszközeként, mindannyiunk életében van egy velünk született talentum, amit ha Isten kezébe teszünk, Ő elkezdi használni arra, hogy a népe elinduljon a rabszolgaság földjéről a szabadság felé.

– Hogyan ismerhetjük fel, hogy mihez van talentumunk, hogy valami biztosan Istentől származik?

– Mindnyájunknak van valami, amit nagyon szeretünk csinálni, amire tehetséget érzünk magunkban. Ezt a velünk született adottságot tegyük bátran Isten kezébe. Van, aki szépen tud varrni, van, aki írni szeret, vagy éppen főzni. A missziók során megtapasztaltuk, hogy mekkora áldás, ha egy nőtestvér azért jön velünk a misszióba, hogy főzzön ránk. Ez is ajándék. 

– A zene veszélyes fegyver is lehet azáltal, hogy a dallam, a ritmus erejével eksztázis közeli állapotba képes vinni az embert, így könnyen felhasználható manipulatív célokra. Mennyire nehéz Önöknek megvalósítani, hogy valóban ne a maguk, hanem Isten dicsőségére énekeljenek? 

– Hogy a dicsőítő zenét valóban hitelesen tudjam művelni, ahhoz szükséges előbb a döntés, hogy Jézusnak adom a szívemet, teljesen ráhagyatkozom. Mélyen hívő, katolikus, keresztény családba születtem, mégis csak 1994 nyarán született meg bennem a tudatos elhatározás, hogy valóban Jézus Krisztust akarom követni. Már nem az édesapám, nem a keresztszüleim, nem is a plébános atya vagy a hitoktatóm hatására, hanem teljesen magamtól döntöttem el, hogy behívom Jézust az életembe.

Soha nem felejtem el, gyönyörű nap volt, amikor a templomban elhangzott az ige, hogy elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Ekkoriban már a bálok és lagzik világának „gyümölcseként” kezdtem érezni, hogy megkeményedett a szívem.

A bűn mindig megkeményíti az ember szívét. Ezen a ponton hoztam meg azt a döntést, hogy az én kőszívemet átadom Jézusnak és elfogadom tőle az újat, a hússzívet, amit ő ad. Ezzel együtt meghívtam az életembe, jöjj, Jézus, rád bízom magam, tégy velem, amit akarsz. Ez a döntés az, ami azóta is megtart. A zenének az ajándékát Isten dicsőségére akarom megélni, Isten kedve szerint akarom használni, csak Istennek és Istenről akarok énekelni. A zene ajándéka is Istentől származik, hiszen ha megnézzük Izrael liturgiájának áldozati részét, azt látjuk, hogy nagyon sokáig az áldozat volt csak jelen, és később Dáviddal jön be nagyon erősen, hogy a mennyből érkezik a liturgiába Isten dicsőítése, zenével. Olvassuk a Krónikák könyvében is, hogy százhúsz pap trombitált, és akkor nem beszélek a cintányérok, dobok örömzenéjéről. A zene rendeltetése tehát, hogy megdicsőítse az Istent. Valóban igaz, hogy a zenével olyan mélységeket mozgat meg az ember, amire más nem képes. Ezért óriási a felelősségünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt az ajándékot nem használhatjuk mások bódítására, sem a saját dicsőségünkre. A zene eszköz Isten dicsőségére, ünneplésére, hogy kifejezzem az örömömet felé, és másokat is rávezessek erre.

– Felesége van, négy gyermeke. Hogyan tudja összeegyeztetni a dicsőítő zenészt és a négyszeres családapát?

– A zenének az a küldetése, hogy megdicsőítse Istent az életemben, viszont maga a szolgálatom, a dicsőítés otthon kezdődik el, a családomban. Ez nemcsak azt jelenti, hogy énekelek és zenélek, hanem azt is, amit Máténál mond Jézus: látván a ti jótetteiteket, dicsőítsük mennyei Atyátokat. Legyen az egész életem dicsőítés, különben az lesz, amit szintén Máténál olvashatunk: ez a nép ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem. A dicsőítésem ott kezdődik, hogy imádkozom, hogy szeressem, egyre jobban szeressem a feleségemet, és ez is megdicsőíti az Istent. Fohászkodom azért, hogy tudjak jó édesapa, jó férj lenni, jobban nevelni a gyermekeimet, Istenre figyelni. Itt kezdődik az én dicsőítésem, amikor a színpadra állok, az már csak a jéghegy csúcsa. Ha nem tudom az életemben, a családomban megdicsőíteni az Istent, akkor tényleg csak pengő érc és zengő cimbalom vagyok, amikor a testvérekhez jövök szolgálni, hogy zenével dicsőítsem az Urat. Nagyon komoly harc, imádság, hogy valóban úgy tudjam szeretni a feleségemet, amilyen, és ne az én elképzelésemet arról, hogy milyennek kellene neki lennie. Ugyanez vonatkozik a gyerekeimre is, tudjam őket szeretni a saját egyéniségükben. Az egyik örül annak, ha megölelem, megszorongatom, a másik annak, ha inkább leülök vele és beszélgetek. A családdal kezdődik az én imádatom az Úristen felé.

– Advent van, a készület, várakozás a karácsonyra, a megtestesült Istenfiú, világot megváltó Jézus Krisztus születése. Hogyan készül, készülnek erre?

– Az adventi várakozás nagyon erőteljes vágyakozás bennünk a megtisztulásra, egész valóm keresi, hogy szabaddá tudjam tenni magam a bűn terhétől. Józsefnek azt mondja álmában az angyal, ne félj magadhoz venni Máriát, mert aki őbenne fogant, az a Szentlélektől van, Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Ez az a szabadság, szabadulás, aminek beteljesedésére vágyunk. Az advent is erre a szabad életre való vágyakozás.

A karácsony, a megtestesülés üzenete pedig az, hogy nemcsak az ember vágyakozik Isten után, hanem Isten is vágyakozik utánunk. Az Úr közel akar jönni hozzánk, még jobban vágyakozik utánunk, mint mi Őutána. Tökéletes az Ő szeretete, szerelme.

Az Ige azt mondja: Akiben él a Fiú, annak örök élete van, akiben viszont nem él az Isten Fia, annak nincs örök élete. A karácsony üzenete az, hogy Isten kapcsolódik az emberhez, és ezáltal az ember is Istenhez, létrejön a személyes kapcsolat a Teremtő és köztem. A karácsony másik erős üzenete, hogy Isten megbocsát nekünk. Ezért testesül meg, és arra tanít, hogy mi is bocsássunk meg magunknak, másoknak, és merjünk bocsánatot kérni, ha megbántunk valakit, ráhagyatkozva a Szentlélekre, legyünk képesek a kiengesztelődésben élni. Mindezek fényében megszületik az a béke, amire mindannyian vágyakozunk. A megtestesült Istenfiú, Jézus Krisztus adja nekünk ezt a békességet.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír