Van úgy, hogy a napjainkat földre szegezett tekintettel éljük. Sokféleképpen szegezzük a földre a tekintetünket, például ha csak a mulandó dolgokra figyelünk, a megélhetésre, a testre, a ruhára, az ételre, az italra, a szórakozásra és belegörnyedünk a fáradságos menetbe, ami lépteinket mindig csak gyorsítja és a tekintetünket ezekre a dolgokra szorítja. Aztán lefelé tekintünk, mert csak a rosszat, a hiányt látjuk, csak azt vesszük észre, ami nem jó, és persze ezt ellenezzük, boncolgatjuk és egyre lejjebb és lejjebb, mélyebbre és mélyebbre görnyedünk lefelé és csak lefelé a mínuszokra tekintve. És lehajtjuk a fejünket minden hűtlenségünkkel, minden hibánkkal, önzésünkkel, bűnünkkel és szívtelenségünkkel egyre csak hajlunk lejjebb és lejjebb lelki terheink alatt.

És most az idei adventünk kezdetén szól hozzánk az örömhírben az élő Isten, és azt mondja: „Emeljétek föl fejeteket!” – és ezeknek a szavaknak a mélyén az advent lényege található, ami a reménynek és a bizalomnak az ideje, a fej fölemelésének az ideje.

Emeljétek fel fejeteket! – Lukács evangéliumából a mai szakasz első részletét semmiképpen sem dokumentumszerű leírásnak kell tekintenünk, ami kozmikus megrendülést mutat be, a rendkívüli jelenségek leírása által, hanem a történelem végső céljára emeli magasra a tekintetünket, Jézus Krisztusra, az Emberfiára, aki az idő beteljesedése. Most az advent kezdetén a földi mulandó dolgainkról, a mindennapi kenyérharcból és politikai meg egyéb csatározásokból, az élvezetek kereséséből Rá kell emelnünk a tekintetünket, és élnünk kell, nem pedig rohanni, minden élethelyzetben bizakodva és remélve, föl emelt fejjel, Krisztusra szegezett tekintettel. Ő a Dávidnak támasztott igaz sarj, az Ő születésének ünnepére kezdünk készülni, és a Belé vetett bizalmunk és hitünk a szabadságunk, a jogunk és az igazságunk, akiről Jeremiás próféta jövendöléséből az olvasmányban hallunk.

Emeljétek föl fejeteket! – gazdagodva a szeretetben egymás és mindenki iránt, amint Szent Pál apostol tanácsolja az első tesszaloniki levél mai részletében. A szeretetben pedig nem a jótettek rendkívülisége, nagysága vagy száma tesz gazdaggá, hanem a tekintet. Ha a legkisebb jót és szépet is észrevesszük és megünnepeljük, ha a tekintetünk felfelé irányul, ha az Isten számtalan ajándékát az életünkben megéljük, ha az Ő jóságában vagyunk és nem a mínuszokban, ez a feddhetetlenség szentsége.

Emeljétek föl fejeteket! – ha nem nehezedik tovább a szívünk a tobzódásban, részegeskedésben és az evilágiakban, tekintetünk felfelé emelkedik. A hibáinkból, bűneinkből, hűtlenségeinkből és önzésünkből is fel kell emelnünk a fejünket és Jézus felé kell fordulnunk, a szentgyónásainkban, a legnagyobb bizalommal, Jézus felé kell fordítanunk a fejünket, aki nagyobb a mi bűneinknél és nagyobb minden bűnnél.

És ha fölemeljük a fejünket, meglátjuk majd karácsonyban a csillagot és az elvezet majd bennünket az istállóhoz, hogy ott a fejünket újra lehajthassuk a legnagyobb magasságig: az emberré lett Isten szeretetéig.

Pék Sándor/Magyar Kurír