Advent második vasárnapjának evangéliuma egyszerre helyezi el a múlt időben a Messiás érkezését, s egyszerre beszél a jövőben elérkezőként róla.

A keresztény ember életvezetésében az egyik legizgalmasabb dolog az idősíkok helyes kezelése. Az ember nem egyszerűen a jelenben áll: számunkra az első idő nem a jelen, hanem a jövő. Az ember legfontosabb ideje a jövő. A jelen egy vektor, aminek iránya és intenzitása van: be kell állítani egy irányba és töményen élni. Nem elég jó irányba élni lagymatagon, de a rossz irányba való erőteljes haladás sem gyümölcsöző. A jelennek támpontokra van szüksége, ragyogó csillagokra, hogy merre is vesse be az ember önmagát, idejét, erejét, pénzét, energiáit. Minden ember alapvetően a jövőre irányul, s onnan nyer irányt és intenzitást a jelene. Ezért ha a jövő biztató, akkor a jelen hihetetlen energiákra képes, nő a tűrőképessége, elképesztő kreativitásra sarkall, nem szórja szét az ember önmagát. S fordítva: ha a jelen elakad, akkor nem a jelent kell újraéleszteni, hanem a jövőt, akinek elakadt a jelene, annál a jövő csillagait kell leporolni. Ha a jövő csillagai ragyognak, akkor a jelent dinamikusan beirányítjuk: mennek a hétköznapok, tudunk dolgozni, kreatívak vagyunk, sokat vagyunk képesek tűrni, sőt, a múltat is tudjuk megvigasztaltan szemlélni.

A keresztény ember életvezetése is a jövőre irányul, de van egy csavar a történetünkben: előbb nézünk a múlt felé, a Krisztus-esemény felé, hiszen Őbenne tárult fel a jövőnk. Adventi várakozásunkban nem pusztán egy történelmi eseményre emlékezünk, a karácsony nem nosztalgikus ünnep. Krisztusban a jövőnk jelent meg: személyes, közösségi, egyházi, társadalmi jövőnk, sőt, az abszolút jövő. Roppant fontos, hogy a karácsonyi készületben a jövő időnek feszüljünk. Erről szól az evangélium is: egyszerre említi a történelmi múltat, elhelyezve a császárok és helytartók tér-idő koordinátáiban a Messiás érkezését, ugyanakkor egyszerre beszél jövő időben a majd elérkező Isten Országáról. Amikor emlékezünk Krisztus születésére, akkor egyben a jövőnk is tisztul, résnyire belátunk a Teljesség Országába, onnan nyerünk egy többlet-tudást, reményt, életkedvet, megvigasztaltságot, dinamikát – s ezt visszük át a mindennapokba.

Mindez csodálatosan érvényesül Szent Miklós püspök életében is. A Mikulásra való teológiai, egyházi és gyermeki emlékezés sem csupán nosztalgia kíván lenni, hanem a jövőt felmutató ünneplés. Szent Miklós püspökben győzött a szeretet, s olyannyira szíven ütötte a világot a benne győztes kegyelem, hogy máig nem tudjuk feledni. Bár Miklós püspök a múltban élt, de a benne győztes kegyelem nekünk is fel van kínálva, hogy a jövőnk gyümölcsöző legyen. Amikor az Egyházhoz csatlakozunk életvezetésünkkel, akkor nem egy kétes ügybe állunk bele, ahol beláthatatlan lenne a jó és a rossz küzdelmének végeredménye. Aki az Egyházban vezeti az életét, az a győztes kegyelem oldalára áll, s azzal éretten együttműködve biztosan nem véti el az életét. A múltban, egy szent alakjában felcsillanó győztes kegyelem nekünk a jövőt jelenti: ugyanaz a kegyelem ugyanabban a Lélekben nekünk is felkínált.

„Az idő múlik” – szoktuk mondani a mindennapokban, ám ezekben az adventi napokban azt kellene mondani: „A jövő megnyílik”. A jelen értelmet, irányt és intenzitást akar nyerni a jövő felé, s mindez a múltbeli Krisztus eseményben tárul fel. Így azt kell tennünk, amit az evangélium tanít: emlékezzünk és tervezzünk.

Papp Miklós/Magyar Kurír