Sajnos, ma a legtöbb ember mikor az imádságról beszélünk, erre a legegyszerűbb imamódra gondol. Gyerekként ezt tanultuk, szoktuk meg, este és reggel, esetleg evés előtt, evés után elmondunk egy verset, egy fohászt. Ezek az imák kedvesek az Isten előtt, de egészen biztos, hogy a mi Urunk ennél bensőségesebb találkozót szeretne, és az is biztos, hogy mi magunk is ennél sokkal többre vágyunk!

 

Ezért itt e fejezetben "...beszéljünk olyan lelkekhez, - mondja Nagy Szent Teréz - akik nem képesek magukat belsőleg összeszedni, sem pedig figyelmüket az elmélkedésre összpontosítani, vagy pedig szemlélődést végezni."

A lelki élet kezdetén, talán még ide oda csapongó gondolataink tánca mellett Istenünket, mint a kis gyermekek, verssel köszöntjük. A tökéletesség útjára lépő ember számára, az imádság első lépései a hittankönyvben leírt imák, melyeket elkezdjük szépen, szorgalmasan megtanulni, és tekintetünket Istenünkre irányítva szeretettel elmondani. Teréz arra biztat, hogy imáinkat tudatosan, összeszedetten végezzük! Próbáljuk megérteni, hogy szavainkkal kit is szólítunk meg, és azon is gondolkodjunk el, hogy mit is mondunk imádságainkban a jó Istennek!

 

Ne aggodalmaskodjunk, Isten mindenféle imát nagy - nagy szeretettel fogad. Ahogy az édesanya örömmel hallgatja a kedves gyermeke nőnapi köszöntőjét, még ha a pinduri emberke bele is sül a kis versecskéjébe, ugyanúgy Isten is örvend ha bármennyire bátortalanul is, de megszólítjuk Őt! Isten egészen biztos, hogy egy egyszerű keresztvetést is nagy - nagy szeretettel fogad.

 

Az ajakima begyakorlásáért jó ha szépen bekapcsolódunk egy imaláncba. Társainkkal közösen sokkal könnyebben fog menni a kitartó ima! Templomainkban ezért végezzük közösen a litániákat, rózsafüzéreket. Ahogy a tábortűzben a fahasábok együtt, egymás közelségében sokkal jobban lobognak, égnek, ugyanúgy az együtt imádkozó embereknek könnyebb összeszedetten Isten szeretetében megmaradni! Ezért is szerveztük a rózsafüzér társulatunkat az áldott békéért, amelybe bárki bekapcsolódhat! Egy Miatyánk majd tíz Üdvözlégy Mária, melyet egy Szentháromságot dicsőítő imával zárunk. Nagyon egyszerű! S akár a betűvetést tanuló gyermekek, akik a kis ferde meg egyenes betűk ismétlésével nagyon hamar eljuthatnak oda, hogy szépen, folyékonyan írjanak, helyesen fejezzék ki magukat a papíron, úgy a rózsafüzért mondó, ajakimát végző ember is ha elcsendesíti lelke háborgását és összeszedi gondolatait, nagyon hamar a rózsafüzérrel a kezében egy magasabb imamódban találja önmagát! Mondja az imát és elkezdi csodálni az angyal előtt igent mondó fiatal szüzet! Mind csordogáló kis patak folynak az Üdvözlégy Máriák, de lelkünk mélyén bennünk is megfogalmazódik egy alázatos igen, Teremtőnk hozzánk intézett kérésére. És ez már elmélkedés!

 

Mondjuk a tized rózsafüzért és imádságunk szépen elvezet oda, hogy Isten előtt bennünk valami átalakuljon, megszülessen! Imádkozunk, és hamar rádöbbenünk, hogy nem időt pazaroltunk, hanem gazdagabbak lettünk, megtisztultunk, életünk egyszerűbbé, átláthatóbbá vált! Ezek a gyümölcsök bármilyen picinyek is legyenek, bennünket örömmel töltenek el és elkezdünk vágyódni, hogy máskor is elmerüljünk az imádság gyógyító, tisztító, erőt adó végtelen tengerébe! A tökéletesség útjára lépő ember nagyon hamar rá fog jönni, hogy milyen jó, eredményes egy - egy órácskát az imádságra szentelni, mert nem Istennek van szüksége a mi imádságunkra, hanem nekünk embereknek van szükségünk, hogy Teremtőnkkel találkozzunk az imádság csendjében! Hiszem, hogy ez a kezdeti tapasztalat erőt tud adni nekünk, hogy egyre bátrabban vessük bele magunkat Istenünk szent jelenlétét keresve, az imádság titokzatos csendjébe!

Nincs miért aggódnunk, félnünk, nem tudunk elveszni, eltévedni a különféle imamódokban, mert jóságos Krisztusunk ha Őt alázattal kérjük, biztosan megfogja a kezünket és Ő maga fog vezetni a különféle szebbnél - szebb imádságokon keresztül, hogy felnőjünk mi is a dicsőséges Szentháromsághoz, Isten áldott szentjei társaságába! 

 

Szeretettel kérlek indulj el az imádság áldott útján,

 

Csaba t.

 

XXIV. fejezet:   Az ajakima helyes végzése és összefüggése az elmélkedéssel

 

Arról beszél, hogy miképpen kell az ajakimát jól végezni, s hogy mennyire elválaszthatatlan attól az elmélkedés.

 

Most pedig térjünk vissza tárgyunkhoz és beszéljünk olyan lelkekhez, akik nem képesek magukat belsôleg összeszedni, sem pedig figyelmüket az elmélkedésre összpontosítani, vagy pedig szemlélôdést végezni.1 Azaz, hogy inkább ne is ejtsük ki ezt a két szót elmélkedés és szemlélôdés, mert hiszen feltesszük, hogy ti képtelenek vagytok reá. S valóban sokan vannak, akik már e nevek puszta említésére is megijednek. Megeshetnék, hogy az ilyenek közül az egyik vagy a másik beléphetne a rendünkbe -- mert hiszen itt sem haladnak valamennyien ugyanazon úton -- s azért most néhány tanáccsal akarok nektek szolgálni. Azaz, hogy azt is mondhatnám, hogy meg akarlak oktatni benneteket, mert hiszen perjelnôtök lévén, anyátok vagyok s így szabad ezen a hangon beszélnem. Meg akarlak pedig oktatni arra, hogy miképpen kell ajakimát végeznetek, mert úgy illik, hogy megértsétek azt, amit az imában mondtok. Mivel pedig az, aki nem képes figyelmét Istenre irányítani, valószínûleg a hosszú imákat is fárasztóknak fogja találni, én sem akarok ilyent például választani, hanem veszem azokat, amelyek elmondására -- mint keresztények -- kötelezve vagyunk, tudniillik a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ne mondhassa rólunk senki, hogy nem értjük meg azt, amit imádkozunk. Ha csak mi magunk nem gondoljuk, hogy teljesen elég, ha szokásból elhadarjuk a szavakat.

 

Hogy ezzel eleget teszünk-e kötelességünknek, vagy sem, ebbe a kérdésbe én nem avatkozom: arra feleljenek meg a tudósok, én csak azt akarom mondani, leányaim, hogy mi ne érjük be ezzel. Mert ha elmondom a Hiszekegyet, mégis csak illik értenem és tudnom, hogy mit hiszek! Ha pedig a Miatyánkot imádkozom, úgy a szívem tudni akarja, ki az a mi Atyánk és ki az a mester, aki erre az imára tanított bennünket! Ne mondjátok erre azt, hogy hiszen ti azt úgyis tudjátok s hogy fölösleges errôl beszélnem. Ebben nincs igazatok, mert nagy ám a különbség tanító és tanító között. Hiszen még azokról sem illik megfeledkeznünk, akik idelent tanítanak bennünket, különösen ha szent emberek és kiváló lelki vezetôk. Sôt nem is tudjuk ôket elfelejteni, hacsak nem vagyunk rossz tanítványok. Arról a Mesterrôl pedig, aki erre az imára tanított -- és pedig akkora szeretettel tanított reá s úgy kívánta, hogy hasznunkra váljék -- Isten ments, hogy megfeledkezzünk! Ha már gyarló voltunkban nem is gondolunk mindig Ôreá, valahányszor elmondjuk ezt az imát, legalább is nagyon gyakran jusson eszünkbe.

 

Ami már most a lelki összeszedettséget illeti, Ô Szent Felsége tanítása szerint, mint tudjátok, egyedül kell lennünk, amidôn imádkozunk.2 Ô maga is mindig, vagy legalább is nagyon gyakran elvonult, amidôn imádkozni akart és pedig nem azért, mintha neki erre szüksége lett volna, hanem azért, hogy okuljunk az Ô példáján. Hiszen azt úgyis mondtuk már, hogy nem lehet egyszerre Istennel és a világgal beszélni. Már pedig mi mást tesznek azok, akik, mialatt imádkoznak, odafigyelnek arra, amit mások beszélnek, vagy pedig máson jártatják az eszüket, ahelyett, hogy igyekeznének uralkodni szórakozottságukon.

 

Eltekintek itt az olyan esetektôl, amidôn holmi rossz nedvek okozzák ezt a szórakozottságot, ami különösen mélabús személyeknél szokott elôfordulni; vagy amikor fejfájása van az illetônek, vagy pedig az Úristen küldött reá valami lelki vihart, amit Ô meg szokott tenni az Ô szolgáival, hogy ezáltal elômozdítsa lelkük javát: mert ezen esetekben hiábavaló minden igyekezet. Hiába sopánkodnak, hasztalan akarják magukat megnyugtatni: nem sikerül, az eszük nincs ott az imájuknál. Akármit tegyenek is, az értelmük úgy csapong, mintha meg volna bolondulva s nem akar semmi áron nyugton maradni. Mindez nagy lelki fájdalmat okoz nekik s ez magában véve eléggé mutatja, hogy részükrôl semmi bûn sincs az egészben.

 

Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem belenyugszik abba, hogy egyelôre nem képes az ô szegény megbolondult értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is imádkozzék, hanem tekintse betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen meg szegény, ô maga pedig töltse idejét valami más erényes foglalkozással. Ez a tanács azoknak szól, akik már gondosan vigyáznak magukra és megértik, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre beszélni.

 

Ellenben az teljesen mitôlünk függ, hogy keressük az egyedüllétet. Adja Isten, hogy ez magában véve elég legyen annak megértésére, hogy ima közben kivel van dolgunk és hogy mit felel az Úr a mi kéréseinkre. Mert azt hiszitek talán, hogy Ô hallgat; azért, mert a fülünk nem hallja a szavát? Szó sincs róla. Nagyon is beszél a szívünkhöz, ha szívünkbôl fakad az imánk.

 

Nagyon hasznos dolog az is, ha elgondoljuk, hogy az Úr mindegyikünket külön-külön tanított a Miatyánkra s hogy most is folyton magyarázza azt nekünk. Mert hiszen a Mester soha sincsen oly messze a tanítványától, hogy hangosan kellene kiáltozni hozzá, hanem ellenkezôleg, ott van az oldala mellett. Mennyire szeretném én, ha megjegyeznétek, hogy csak akkor fogjátok jól imádkozni a Miatyánkot, ha annak oldala mellett maradtok, akitôl tanultátok!

Azt fogjátok talán erre mondani, hogy hiszen ez már elmélkedés, erre pedig képtelenek vagytok s hogy nem is szándékotok elmélkedni, hanem csak ajakimát akartok végezni. Mert hát vannak türelmetlen és kényelemszeretô emberek, akik nem lévén hozzászokva ahhoz, hogy az imádság elején összeszedjék az eszüket s mivel ez fáradságukba kerülne, egyszerûen kijelentik, hogy erre teljesen képtelenek s hogy ôk csak ajakimát tudnak végezni. Hiszen abban igazatok van, hogy amirôl én beszélek, az csakugyan elmélkedés, de én meg biztosítlak arról, hogy ennyi elmélkedésnek kell lennie az ajakimában, ha jól akarjuk végezni és ha nem felejtjük el, kivel beszélünk. Mert az meg kötelességünk, hogy igyekezzünk figyelemmel imádkozni; pedig hát ennyi, amennyit én kívánok, az éppen csakhogy elégséges -- és adja Isten, hogy elégséges legyen -- a Miatyánknak figyelemmel való elimádkozásához és ahhoz, hogy elkerüljünk minden oda nem való dolgot. Sokat próbálgattam magam is s úgy találtam, hogy a legjobb módszer Ôreá irányítani a figyelmet, akihez a szavakat intézzük. Azért is legyetek türelemmel s szokjatok hozzá ehhez az annyira szükséges módszerhez.

 

Lábjegyzet

1 Szent Terézia, mikor imádságról beszél, sokszor használja az általánosabb fogalmakat a részletesebbek kifejezésre s bár az összefüggésbôl mindig világosan érthetô, hogy mit akar mondani, talán nem lesz fölösleges a fogalmakat itt felsorolni:

a. Imádság (spanyolul oracion) általános fogalom, mely használható az összes következôk kifejezésére; Szent Teréziánál rendes szemlélôdést jelent.

b. Ajak-ima (oracion vocal) sajátos fogalom, mely csak ezt az egyet jelenti;

c. Elmélkedés (meditacion), mint sajátos fogalom jelenti az okoskodó elmélkedést, amelyben a tárgyul választott igazság fölött gondolkodunk, belôle következtetéseket vonunk s azokat magunkra alkalmazzuk, mint általános fogalom jelentheti az összes következôket;

d. Képzeleti szemlélôdés (consideracion), mint sajátos fogalom jelenti az elmélkedésnek azon faját, amelyben az ember eleven képzelettel lelki szemei elé varázsol egy képet vagy jelentet, például az Úr Jézus életébôl és annak szemléletébe mélyed. Szent Terézia szerette így szemlélni a vérrel verejtékezô Üdvözítôt a Gethsemani kertben.

Rendesen az okoskodó elmélkedést kíséri s a Szent Ignác-féle elmélkedésekben mint bevezetés szerepel; de önállóan is gyakorolható. Mint általános fogalom -- s mint ilyent használja Szent Terézia ezen a helyen, amelyhez ezt a jegyzetet fûzzük -- ismét magába zárja a következôket.

e. Az összeszedettség imája (oracion de recogimiento), vagy -- amint egyes modern írók nevezik -- a hit imája, sajátos fogalom és jelenti azt az imát, amelyben az ember beszünteti lelki tehetségeinek mûködését s anélkül, hogy okoskodnék, vagy képzeleti képeket szemlélne, pusztán a hit alapjára helyezkedik, szeretettel figyel Istenre s átengedi magát az isteni kegyelem mûködésének. Szent Terézia ezt a jelen mûben (v. ö. XXIX. fejezet, 3.) határozottan a természetes imák közé iktatja. Nevezhetjük ezt az imát természetes szemlélôdésnek.

f. A természetfölötti szemlélôdés (contemplacion perfecta), vagy egyszerûen szemlélôdés alatt értjük Isten közvetlen belenyúlását a lelki életbe, amennyiben felfüggeszti a lelki tehetségek mûködését, elragadtatást okoz, stb. Ennek legalsó foka a nyugalmi ima. Részletesen tárgyalja a jelen mû, fôleg pedig a ,,Belsô várkastély''.

2 ,,Clauso ostio ora Patrem tuum in abscondito''. Mt 6,6