Húsvét 3. hete, kedd – Jn 6,30-35

Hisszük-e, hogy az Eucharisztiában Jézus az életünk kenyere?

Ha István diakónus megmaradt volna az étel- és ruhaosztásnál, ha nem kezdett volna el tanítani, prédikálni és csodajeleket művelni, akkor nem zavart volna senkit. Ha Jézus is megmaradt volna annál, hogy az emberek mindenféle pillanatnyi szükségletét kielégítse, őket betegségeikből meggyógyítsa, és nem tanította volna, hogy Ő az Atyától küldött élet kenyere, akkor nem feszítették volna keresztre.

Ha az Egyház csupán karitatív szervezet lenne, és csak az általa összegyűjtött adományok elosztásával foglalkozna, akkor nem zavarna senkit. De ha ebből a neki szánt társadalmi szerepből kilép és tanítani kezd, ráadásul minden embert az életkorának és életállapotának megfelelő szentségekben akar részesíteni, akkor már bajba keveri önmagát.

A társadalmi, politikai színtéren is támadások kereszttüzébe kerül az, aki azt állítja, hogy az anyagi jólétben való gyarapodásunknak is a lelki, a szellemi és az erkölcsi fejlődés az alapja, sőt, csak akkor lesz igazi élet bennünk, ha az élet kenyerével táplálkozunk.

Már Jézus is ellenállásba ütközött, amit a mai evangéliumi részletben magáról mondott, hogy „én vagyok az élet kenyere”, és ráadásul, hogy „Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak”. Aztán ugyanebben a fejezetben olvassuk, hogy „Amint én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él.”

Hisszük, hogy ugyanaz az élet van bennünk a szentáldozásban magunkhoz vett Eucharisztia által, amelyet Jézus az Atyától kap.

Krisztus nagyon határozottan állítja, hogy aki eszi az ő testét, annak örök élete VAN! (vö. Jn 6,54)

Jézus azért akarta, hogy a kenyér az ő testévé, a bor az ő vérévé változzon, „Hogy mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Istennek szentelt örök áldozattá váljunk.” (3. kánon.)

Jézusnak az a kijelentése, hogy „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne”, nemcsak erre a földi életre, hanem a halálunk utáni örök életre is érvényes.

Ha engedjük és akarjuk, hogy az Oltáriszentség magunkhoz vétele átváltoztasson minket Krisztus testévé, akkor mi is elmondhatjuk Pál apostollal: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20).

Az elmúlt hetekben, a jelenlegi helyzet miatt nem adatik meg sok hívő számára, hogy fizikailag magához vegye a mennyből alászállott élő kenyeret az Oltáriszentségben. Ha fizikailag nincs is rá mód, de lelki áldozással ugyanúgy magunkhoz vehetjük! A tridenti zsinat (1546-63) szerint lelki áldozást azok tudnak végezni, akik szeretetben tevékeny hittel vágyódnak az égi kenyérre, de a fizikai körülmények megakadályozzák a tényleges áldozásukat. A lelki áldozás a személyes felkészültségnek megfelelően közli ugyanazokat a kegyelmeket, mint a tényleges szentáldozás.