Húsvét 6. hete, péntek – Jn 16,20-23

Mi ad nekünk erőt és vigasztalást a szenvedéseinkben? Tudjuk-e, hogy mi az oka, célja, illetve eredménye a szenvedéseinknek?

A fájdalom és a szenvedés a földi életünk része. A biológiai és a lelki életben is ezek egyrészt jelzésértékűek, másrészt kiiktathatatlanok. Sőt még a lelki és a szellemi fejlődés sincs vajúdás nélkül. Ezért a fájdalmaknak nem a megszüntetésére, hanem az okaira és a céljaira kell fordítanunk a figyelmünket. Ha az okok megszüntethetőek, vagy enyhíthetőek, akkor erre kell törekednünk, mert ezzel a fájdalom is enyhülhet, megszűnhet.

Jézus az ő szenvedését a szülő asszony vajúdásához hasonlította. A fájdalomnak és az örömnek a mély összetartozása sehol sem olyan nyilvánvaló, mint éppen a szülésnél. A mi születésünkkor is édesanyánk fájdalma és öröme volt a kapu, amelyen át a világba léptünk.

 Jézus valószínűleg azért vette észre a szülés kínját szeretetből vállaló anyák fájdalmát és a szeretetből vállalt szenvedés örömét, mert férfi létére valami ehhez hasonlót élt át maga is. A szenvedéséről és a haláláról ugyanazzal a fordulattal beszélt, amellyel a szülés eseményét fölidézte. A kánai menyegzőn azt mondta: „még nem jött el az én órám”. Az utolsó vacsorán pedig azt, hogy „eljött az óra.” A fájdalomnak, az örömnek és a szeretetnek ez az egybefonódó hármassága az Egyház jövőjét és a mi jelenünket mutatja be. Minden bajunkban tudnunk kell, hogy nem értelmetlenül szakad ránk a fájdalom vagy a megpróbáltatás.

A szülő asszonnyal kapcsolatos hasonlat arra is felhívja a figyelmet, hogy a Krisztus által közénk áradó élet is vajúdással jár. Maga az egyházi közösség is az anyaság fájdalmait szenvedi, hogy aztán anyaként örülhessen az új életnek, amely szenvedésekkel teli sorsából fakad. Ezért a vajúdó szülőanya hasonlata nemcsak a szenvedő Jézusra és a kereszthalál egyetlen történeti tényére vonatkozik, hanem a tanítványok közösségére, sőt a Krisztus szenvedésével egyesült hívőseregre, az Egyház egész történelmére is.

Jól jegyezzük meg: ránk is érvényes, amit Jézus mondott: „ti is most szomorkodtok”. A szülő asszonyról vett hasonlat vonatkozik a mi életünkre is. Csak akkor tudjuk a megpróbáltatásokat igazán örömmel hordozni, ha az örök élet jutalmára gondolunk. A „viszontlátlak titeket” már erre utal. Az az öröm tökéletes boldogság lesz, mert nem fenyegeti az elvesztés nyugtalansága: „örömeteket senki sem veszi el többé tőletek”.

Az igazi szomorúság oka: az Istentől távoli élet, a bűn állapota. Az igazi öröm forrása pedig: hogy Isten közelségében élünk, és hogy a szenvedéseink vállalásával egyre jobban együtt lehetünk Jézussal.

Pál apostol írta, hogy „Örömmel szenvedek értetek, testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik.” (Kol 1,24)