Húsvét 7. hete, szerda – ApCsel 20,28-38; Jn 17,11-19

Mi a jele, miből lehet tudni, hogy valaki Isten világában él, azaz nem ebből a világból való?

Jézus úgy imádkozott az ő követőiért, mint akik ebben a világban élnek, de nem ebből a világból valók. Egyedül Istenről lehet azt mondani, hogy nem ebből a világból való. Aztán azokról szokták mondani, hogy nem ebben a világban élnek, akiknek nem az evilági érvényesülés köti le a figyelmüket. Akik viszont Isten életét élik, akiket Isten fölemelt az ő életébe, azok Isten világában vannak, és így értve nem e világból valók.

Akik Jézushoz tartoznak, azoknak az a biztos ismertető jegyük, hogy szeretik egymást, és békességben élnek egymással. Ez az Istennel való egységnek a külső, a világ felé történő megnyilvánulása. Ha Isten életét éljük, akkor a szívünket nem keríti hatalmába semmiféle irigység és vetélkedés. Hiszen képességeinket és lehetőségeinket nem a saját evilági érvényesülésünkért, nem a saját magunk megdicsőülésére, nem evilági karrier építésére kapjuk, hanem az Istennel és az egymással való egység megteremtésére és erősítésére, a ránk bízottak üdvösségének a szolgálatára. Ahogyan Jézus a világ üdvösségéért élt és halt meg, úgy az ő követőitől is a mások életének szolgálatát várja.

  A békesség az a Krisztustól kapott örökség, amelyet a világ nem tud megadni. Ha békességben tudunk élni az üldöztetések, szorongattatások és nélkülözések közepette is, ez a jele és bizonyítéka annak, hogy közösségben vagyunk az Atyával, a Fiúval a Szentlélekben. Ebben a világban csak azok tudnak békességben élni egymással, a gyengébbeket segítve, akik egységben élnek Istennel, akik Isten életét élik. Viszont akiknek a szívében ellenséges, gyűlölködő indulatok uralkodnak, akik egymásra irigykedve, egymás között indulatosan vetélkedve és veszekedve élnek, azok nem Isten világában élnek.

Evilág számára a legnagyobb botrányt a magukat hívőknek vallók közötti veszekedések, és ami ennél is súlyosabb, a gyűlölködések és szakadások jelentik. Ezek nemcsak gyöngítik, hanem egyenesen meghiúsítják a Krisztusról való tanúságtételt. Az ilyen közösségeknek pedig ütött a végórája.

A mai szentleckében az elöljárókról azt olvastuk, hogy a Szentlélek által lettek elöljáróvá. Ez nemcsak az apostolokra és utódaikra, vagyis a püspökökre, papokra és a szerzetes elöljárókra vonatkozik, hanem minden Krisztusban hívőre is. Mert valamilyen vonatkozásban a Szentlélek rendeléséből minden Krisztusban hívő elöljáró.

Mindnyájunknak érdemes megszívlelni, ahogyan Assisi Szent Ferenc figyelmeztet minden elöljárót, hogy: „mások bűne miatt meg ne haragudjék, és fel ne háborodjék, mert a harag és felindulás lerontja a szeretetet a testvérek között.”

Ehelyett mindegyikünk legfőbb törekvése az legyen, hogy növekedjünk az Isten és az egymás iránti figyelmességben, megértésben és szolgáló szeretetben.