Nagyböjt 3. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 2,13–25)

A jeruzsálemi templomot nemcsak a választott nép szerette, volt rá nagyon büszke, hanem az ókori világ csodái közé számított, joggal. Páratlan fekvése, nagy kiterjedése, udvarai, falai, oszlopcsarnokai mind arról beszéltek, hogy hatalmas úrnak építették.

Isten jelenléte úgy jelent meg benne, hogy teológiailag mégsem volt bálványimádás, hiszen a „szentek szentjében”, az első templomban a frigyláda és néhány üdvtörténeti emlék volt csak, Jézus korában pedig már üresen állt. Az oda érkezők nem szobrot imádtak, hanem a láthatatlan, egyetlen, mindenható Istent. Miért voltak mégis a próféták gyakran a jeruzsálemi templom ellen, miért kritizálták a benne folyó kultuszt, miért jelenik meg e távolságtartás Jézusnál is?

A templom – mint korábban a csatába vitt frigyláda is – hamis biztonságot sugallt: Isten ilyen kiváló módon jelen van köztünk, akkor ez már elég, megvéd külső ellenségtől, és az ott folyó rituális dicsőítés megadja azt a tiszteletet, ami „jár” Istennek. Ehhez árultak áldozati állatokat az egyik nyilvános udvarban és váltottak pénzt, hogy mindenki a templom hivatalos pénzével fizethesse be a templomadót. Minden jól üzemelt. Vagy mégsem? Isten nem falakat akart látni, nem jól működő intézményeket tudni népe körében. Jézus „testének templomáról beszél” az evangéliumban. Amit lerontanak és újraépül.

Az egyház pedig a mai vasárnapon felolvastatja a tízparancs kihirdetését is. Nem csak, vagy nem elsősorban erkölcsi előírásai miatt. Sokkal inkább a hozzáállást tanítja: Isten ott van jelen, ahol döntök, és Isten útmutatása szerint rendezem az életemet, a nagy dolgokban ugyanúgy, mint a részletekben. Családi életemben, az élethez való hozzáállásomban, a munka világában, a pénzügyi tisztesség terén, a böjti lemondásaimban, az Istennel töltött imaidő odaszentelésében, és így tovább. Amikor odafigyelek Istenre, hogy vezetni tudjon előre, a vele való kapcsolatban.

Nálunk lakik-e a Jóisten? Szeretnénk, és olyan szép látni, amikor egy közösség fontosnak tartja Isten házát, a templomot, és sokat tesz érte. Amikor hívek, önkormányzat, állami források segítségével építenek, megújítanak. De vajon ott lakik-e Isten? Nem verné-e ki Jézus a kezünkből a pályázatokat, terveket, és küldene el befelé és kifelé? Befelé: az Istennel való valódi, mély kapcsolatba, és kifelé: túl a falakon, túl a biztonságot jelentő formákon, a másik ember felé.

Az íróasztal fiókjában szép rendben hófehér papírok sorakoztak, mellette pedig tinta, toll. Egy napon az egyik papírlapot kivették a többi közül. Büszke volt, hogy felkerült az asztalra, de jaj, a tollal összepiszkították szép fehérségét, jelek kerültek rá. Még nagyobb volt a felháborodása, amikor sima felülete több helyen megtört, mert összehajtották, és egy szűk borítékba tolták. Aztán egy másik asztalra került, ahol örömmel forgatták, sokszor kézbe vették. Sokáig lakott az új íróasztalfiókban, látta, amint néhány évente nagy rendrakás készült, és sok papírt kidobtak. De őt mindig gondosan visszatették a borítékba, és megőrizték. Már sárgult papír volt, mikor megtudta, miért is olyan értékes. Nem a szép sima felülete, jó tapintása, illata, tisztasága miatt, hanem a korábban sérelmezett jelek tették őt értékessé: mert szerelmes levelet írtak rá, és lett különlegessé, élő kapcsolat hordozójává.

Szép templomaink, biztos intézményes kereteink, keresztény életünk külső templomai: legyetek hordozói az életnek, tanúi, hirdetői a kapcsolatnak Isten és ember között!

Füzes Ádám/Magyar Kurír