Október 15-én hatályba léptek a hajléktalan emberek közterület-használatát korlátozó jogszabályok. A témával kapcsolatban Szőke Péternek, a magyarországi Sant'Egidio közösség vezetőjének írását adjuk közre.

Az Alaptörvény Nemzeti Hitvallás című preambulumában ez áll: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.” Ennek fényében súlyos kérdéseket vet föl az október 15-én hatályba lépett szabályozás az „életvitelszerű” köztéri tartózkodás büntetéséről. A jogalkotó korábbi hasonló próbálkozásai rendre alaptörvény-elleneseknek bizonyultak, és fennakadtak hol a Kúria, hol az Alkotmánybíróság szűrőjén. Ezért az Országgyűlés a nyáron az Alaptörvényt is módosította, és ebben tiltotta meg a közterület „életvitelszerű” használatát. Az új törvény végrehajtása ennek ellenére nem lesz egyszerű. Akad majd, aki rámutat az Alaptörvény más rendelkezéseivel, többek között a Nemzeti Hitvallás idézett szöveghelyével, illetve az állam deklarált keresztény identitásával való ellentmondásra. Még a kezdetleges jogrendekben sem vágták le annak a tolvajnak a kezét, akinek nem volt miből megélnie. A hajléktalan ember számára nincs alternatíva. Senki nem tudja pontosan, hány hajléktalan él hazánkban. Így az az állítás, hogy mindenki számára van férőhely a hajléktalanszállókon, aligha vehető komolyan. Sokan egészségi vagy mentális állapotuk, illetve a menhelyeken uralkodó körülmények miatt nem tudnak élni a felajánlott segítséggel. Az új magyar szabályozás azonban, bár kirívóan súlyos, mégsem egyedi. A világban mindenütt erősödik a rendpártiság, aminek a leggyengébbek fizetik meg az árát. A rend ugyanis azt jelenti: a szegényeket távol kell tartani, hogy ne lássuk őket. A menekültektől falak és kerítések védenek. A hajléktalanoktól és a koldusoktól jogszabályokkal védekezünk. A magatehetetlen idősek elfekvők falai mögött élnek, gyakran elhagyatva, száműzve a családból.

A kilencvenes években Adelina Cortina, a Valenciai Egyetem filozófia- és etikaprofesszora alkotta meg az aporofóbia kifejezést a görög άπορος (aporosz), azaz nincstelen szóból, miután felfigyelt arra, hogy a posztmodern ember már nem a szegényeknek, hanem a szegényektől igényel védelmet. Fél a szegényektől, mert a saját jövőjét látja bennük. Szorongása mögött ez a kérdés lappang: lesz-e, aki megvédi őt, amikor elesett, beteg és öreg lesz?

A szegényektől való félelemre gyógyír, ha közel lépünk legalább egy szegényhez. Megismerjük a nevét, az arcát, a történetét, a születésnapját és azt, hogy mi a kedvenc étele. Lehet ez egy magányos idős, egy hajléktalan, egy menekült, egy szegény sorsú gyermek… 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír