Tamás az Aquinói grófi nemzetség sarjaként, 1226-ban látta meg a napvilágot, a Nápolyi Királyság területén. Édesapja a Monte Cassinó-i bencés apátságba küldte tanulni fiát, ahol a gyermekben felébredt a vágy, hogy a papi hivatásnak szentelje életét. A kolostor falai között felnövő fiatalember ezzel még nem váltotta volna ki családja tiltakozását, Tamás azonban – szülei szándékaival ellentétben – nem jól jövedelmező, fényes egyházi hivatalra, hanem egyszerű szerzetesi életre vágyott, ezért 18 esztendős korában, Nápolyban belépett a Domonkos-rendbe. A jó eszű fiatalembert rendfőnöke 1244-ben Párizsba küldte tanulni, testvérei azonban Róma környékén foglyul ejtették Tamást, és több mint egy évig tartották őt őrizetben a család egyik kastélyában, ám így sem tudták megmásítani szándékát.

A szent végül elöljárója közbelépése nyomán nyerhette vissza szabadságát, és 1245 nyarán sikeresen megérkezett Párizsba, ahol három évig tanult Nagy Szent Albert keze alatt. Tamás kivételes tudását jelzi, hogy Albert 1248-ban magával vitte őt Kölnbe, hogy segédkezzen az ottani domonkos főiskola megalapításában. Miután a fiatalember visszatért Párizsba, már előadásokat tarthatott, IV. Sándor pápa közbenjárására pedig 1256-ban felvették őt a magiszterek sorába. Tamás Boethius és Petrus Lombardus hittudományi munkáihoz írt kommentárjaival, Az igazságról szóló értekezésével már ekkor komoly elismertségre tett szert, aminek ennek köszönhetően Itáliába hívták teológiát tanítani.

A nagy tudású klerikust aztán 1260-ban IV. Orbán pápa udvarába rendelték, hogy részt vegyen a görögkeleti egyházzal folytatott újraegyesülési tárgyalásokon, majd a római rendi főiskola élére került. Tamás az Itáliában töltött évtized alatt írta meg a Pogányok elleni summát, mely a későbbiekben a domonkos misszionáriusok tankönyve lett, illetve ebben az időszakban született meg élete fő művének, a Summa theologiae-nek jelentős része is. Elöljárói utasítása nyomán aztán a nagy tudású férfi 1269-ben ismét Párizsban kapott katedrát, 1272-ben pedig őt bízták meg a rend nápolyi teológiai főiskolájának megszervezésével. Aquinói Szent Tamás két évet tölthetett Dél-Itáliában, 1274 elején ugyanis ismét útra kellett kelnie, mivel X. Gergely pápa fontos szerepet szánt neki a keresztény egyház újraegyesítése érdekében összehívott lyoni zsinaton. Tamás már nagybetegen indult el Franciaországba, rossz egészségi állapota miatt pedig nem is jutott messzire: a középkor egyik legnagyobb filozófusa 1274. március 7-én, a fossanuovai ciszterci kolostorban fejezte be életét.

Aquinói Szent Tamást az utókor a filozófia és a teológia egyik legjelentősebb úttörőjének tekintette, ugyanis nyitott és önálló gondolkodásával szélesre tárta a kereszténység szellemi horizontját. Tamás egyik legnagyobb érdeme az volt, hogy – többek között az Isten létezésére adott racionális érvekkel – harmonikus kapcsolatot teremtett a tudás és a hit általi megismerés között. A szent emellett „kibékítette” a keresztény filozófiát az arisztotelészi tanítással, sokat merített Szent Ágoston munkásságából és az iszlám misztikából, az általa birtokolt hatalmas tudást pedig egy új szintézissé, a tomizmus filozófiájává gyúrta össze.

Tamás kísérletet tett egy egységes világnézeti rendszer megalkotására, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az egyház korábbi viszolygása után magáévá tette és megőrizte Arisztotelész örökségét. Aquinói Szent Tamás munkássága nem csak a kereszténység, de az európai és az egyetemes kultúra számára is örök értékeket adott; az egyházon belüli különleges tiszteletét mutatja, hogy XXII. János pápa már 1323-ban szentté avatta őt, XIII. Leó pedig 1880-ban Tamást tette meg a katolikus tanítók védőszentjévé.

rubicon.hu