Szent Kinga szobra Budapesten, a Március 15. téren – 
Tóth Dávid alkotása (2002)

„Ne félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr előtt. Íme, olyan gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos nemzetet” – a krónikák szerint Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel Kinga születése előtt.

Kinga IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő első gyermekeként született 1224 márciusában.

Szülei, testvérei (Árpád-házi Szent Margit és Boldog Jolán), atyai nagynénje (Árpád-házi Szent Erzsébet), valamint nagybátyja és felesége példás hitéletének hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva. Hatással voltak hitére a kolduló rendek is, IV. Béla udvarában a domonkosok és a ferencesek is szívesen látott lelkivezetőkként és tanácsadókként szolgáltak. Kinga egészen fiatalon elhatározta, hogy szüzességi fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli.

1239-ben azonban szülei igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő küldöttségének. Kinga pár napos vívódás után beleegyezett akaratukba, és sikerült férjét, Boleszlávot rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt, maga is tegyen ilyen fogadalmat.

A királyi pár közösen érte el, hogy Szent Szaniszlót, Krakkó hajdani vértanú püspökét szentté avassák.

A tatárok a muhi csata évében Lengyelországot is megtámadták. Kinga az ellenség elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s az apja által szolgálatára rendelt bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres bochniai sóbányákat (Wieliczka).

Szent Kinga sószobra a wieliczkai sóbányában

Ehhez kapcsolódik egy legenda, miszerint Kinga magyarországi látogatásakor édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. Gyönyörködve nézte a csillogó hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik sós forrásokból párologtatott, úgynevezett főtt sóval voltak kénytelenek beérni. Kinga így szólt atyjához: „Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.” A király teljesítette leánya kérését. Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mélybe dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, a legenda szerint az első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét. 

Boleszláv 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák (klarisszák) ruhájában vett részt. Jolán húgával együtt – aki fél évvel korábban szintén megözvegyült – abba az ószandeci klarissza zárdába léptek be, amelyet annak idején Kinga és férje együtt építtettek. Kinga napjai ezután jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek. A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben a kolostort földúlták a tatárok. Az újjáépítést Kinga irányította.

Egy legenda szerint mikor Kinga a tatárok elől menekült Lengyelországban, a Pieninek-hegységhez érve apácatársaival egy szalagot dobott a háta mögé, amely kanyargós folyóvá vált: így keletkezett a Dunajec. Mivel ezen a tatárok keservesen ugyan, de átjutottak, ezután Kinga a fésűjét dobta háta mögé, s ebből sűrű erdő lett, amelyen a tatárok már nem tudtak átkelni.

1291 őszén Kinga betegeskedni kezdett, majd 1292. július 24-én, Szent Jakab apostol ünnepének vigíliáján elhunyt. 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta boldoggá, 1999. június 16-án II. János Pál pápa a szentek sorába iktatta.

Hazánk egyetlen Szent Kinga-temploma a Veszprémi Főegyházmegye területén, Küngös településen található. A községet és a hozzátartozó területet alapításakor IV. Béla Kingának ajándékozta.

Istenünk, te megismertetted Szent Kingával a kegyelmi élet édességét, és arra indítottad, hogy szüzességét a házasságban is megőrizze. Add, kérünk, hogy közbenjárására mindenkor tiszta élettel szolgáljunk neked, és őt követve mi is örvendező lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete

Magyar Kurír