A Budai Ciszterci Szent Imre-plébánián hetven gyerek várja az első találkozást Jézussal. Urr Ipoly OCist plébánossal és Palotás Rozina hitoktatóval arról a szemléletről beszélgettünk, amely egy egész életre biztos alapot jelent a Krisztussal élt életben.

– Hogyan kerülnek a Szent Imre-plébániára azok, akik elsőáldozásra készülnek?

Urr Ipoly: Három általános iskolában és a Pető Intézetben tanítunk. Nagyon jó a kapcsolatunk az intézményekkel, évente többször is találkozunk az igazgatókkal. Szeptemberben fehér asztal mellett a plébánián, ahol rákérdezünk, milyen segítséget tudunk nyújtani nekik, júniusban pedig értékeljük a munkaévet. A gyerekekkel a plébánián is foglalkozunk. Tavaly hetven volt, idén hatvan az elsőáldozók száma. Plébániánk szociológiai felméréssel megalapozva készítette el négyéves programját Jövőkép 2016–2020 címmel. Ebben kiemelt figyelmet fordítunk a gyerekekre és a családokra. Ezerkétszáz–ezerötszáz hit­tanos gyerekünk van.

– Mi teszi ennyire vonzóvá a hittant?

U. I.: Az iskolai hittan keretében az ismeretátadásra, a plébánián a közösségépítésre helyezzük a hangsúlyt. Bármely korosztályba tartozzon is egy gyerek, és bármilyen legyen is az érdeklődése, itt megtalálja azt a közösséget, ahol mélyíteni tudja az istenkapcsolatát. A hitoktatók felkészülten és kreatívan tanítanak, szívesen használják a modern technikai eszközöket is. Sok apró finomság kerül ki a kezük alól, ami megörvendezteti a gyerekeket. Emellett pedig ott az elkötelezett életük. Alapvetően a környezet és a fogadtatás határozza meg, hova mennek szívesen az emberek. Vágynak arra, hogy ide tartozzanak, mert itt van élet. Azt kell megtanulnunk, hogyan maradhatunk élő közösség, hiszen az élő fa mindig rügyet hajt.

Palotás Rozina: Az iskolákban, a családlátogatás alkalmával a hitoktatók igyekeznek megismerni a családtagokat, és elhívják őket a plébániára. Az, hogy ott vagyunk az intézményekben, erőteret jelent számunkra és merítési lehetőséget. De sokféle családi hátterű és felkészültségű gyerek számára kell jelen lennünk. Ha hitelesek vagyunk, ha a hitünk öröme átsugárzik rajtunk, ha tudunk élményt nyújtani, akkor egy idő után a gyerek és a szülő is bevonódik a plébánia életébe.

– Az elsőáldozásra való felkészítés ismereteket ad át. Mi az, amit feltétlenül meg kell tanulniuk a gyerekeknek?

P. R.: Az év elején azt szoktam mondani a gyerekeknek: ez az egész azért van, hogy boldog, kiegyensúlyozott felnőttek legyetek. Két évig tart a felkészülés, de nem az elsajátítandó ismeretek mennyisége, hanem a közösségépítés miatt. Nemcsak a tanulás a fontos ugyanis, hanem az is, hogy a fűben ülve beszélgetünk, vagy éppen kidobósozunk. Nem csupán tanítani akarunk, hanem egy szemléletet átadni. Ezt szívják magukba a gyerekek mindenhonnan. A virágzó fából, a meséből, a labdázásból. A második év szeptemberében már barátokként üdvözlik egymást. Ilyenkor mindig úgy érzem, sikerült!

– Érkezésünkkor a hittanosokat a Szent Imre-templom mellett, a japán cseresznyefa alatt találtuk. Egy pokrócon üldögéltek, és élénken beszélgettek. Ez gyakran előfordul?

P. R.: Amikor jó az idő, mindig. Az első szeptemberi találkozáskor a fa alatt kezdjük az ismerkedést. A mozgásnak és a játéknak minden alkalommal fontos szerepe van. A másfél órából csupán tíz-tizenöt percet töltünk a frontális ismeretátadással. Legtöbbször kiülünk a fűbe, odaintegetnek a gimnáziumból haza­felé tartó korábbi hittanosok, körülöttünk ott vannak a szülők, a nagyszülők is. Megszólíthatók vagyunk. A gyerekek az első alkalomra még megszeppenve jönnek, de aztán hamar feloldódnak. És ugyanez történik a „nagyokkal” is. Többször volt már felnőtt keresztelkedés, házasságrendezés is. A kicsikkel a bevezető játék után következik a „Hogy vagy?” kör. Akinél az óriásmackó van, az beszél. A gyerekek szeretik ezt a játékot, és közben én is egyre jobban megismerem őket. Ez fontos, hiszen a szeretethez nélkülözhetetlen az ismeret. A leterített pokrócra már jó előre kikészítem az activityt a színes cédulákkal, a nagy rajzlapot, a tollakat. Izgatja a fantáziájukat, hogy vajon mit fogunk csinálni ezekkel...

– És mi a helyzet a fegyelmezéssel? Hogyan lehet kezelni az érdektelenséget, az unatkozást?

P. R.: Öt unokám van, ebben gyakorlott vagyok. Szeretem a kényes kérdéseket feltevő, vagány fiúkat is. Tudom, hogy foglalkoztatni kell őket, és az én dolgom, hogy bevonjam őket a játékba vagy a beszélgetésbe. Ha a gyerek rosszul viselkedik, én vagyok unalmas. Olyankor más nyelven kell beszélnem. Ha valaki elutasító, azzal arra hív, hogy ismerjem meg őt. Volt egy kisfiú, akinek láttam az arcán az elutasítást. Félrevontam, és azt mondtam neki: „Látom, mennyire szenvedsz, hogy unod az egészet. Akartál egyáltalán ide jönni?” És akkor kiderült, hogy nem önszántából jár hittanra. Próbáltam segíteni neki, sokat dicsértem, külön feladatokat adtam neki, és lassanként feloldódott, megváltozott a hozzáállása.

U. I.: Rozina szerint a gyerekek sohasem rosszak, legfeljebb élénkek. Fáradtan érkeznek a plébániára a tanítási nap végén. Ezért engedi őket mozogni, hogy levezessék az energiájukat, és aztán ismét figyelni tudjanak egy kicsit. A foglalkozásokon megteremti az otthonosság légkörét, és mindig meg tudja nevettetni a gyerekeket. Kint vannak a szabadban, és mindig történik valami vidám, érdekes dolog. A múltkor olyan hangos volt a nevetésük, hogy még a templomba is behallatszott.

– A mai gyerekek sajátos világban élnek. Gyakran generációs szakadékról beszélnek, amely a kommunikációs nehézségek miatt alakul ki. Mit lehet kezdeni ezzel?

P. R.: Folyamatosan figyelem, mit olvasnak, milyen filmeket néznek, és én is elolvasom, megnézem, amit szeretnek. Tudni akarom, mi az a képi világ, élményanyag, szókincs, ami ott van a fejükben. Ha középkori nyelven beszélek hozzájuk, nem csoda, ha nem értenek. Ezért mindenbe igyekszem beépíteni a világuk elemeit. Tanulom a nyelvüket, megismerem a sztárjaikat. Másként hangzik, amit mondok, ha látják, hogy ismerem, ami fontos nekik. Amikor egy tenyérnyi projektorral jelenek meg közöttük, akkor a fiúk is emberszámba vesznek. Kell a kütyü, jó sok kütyü, hiszen ezek is hozzátartoznak a mindennapjaikhoz. Kaptunk eszközöket a hitoktatási felügyelőségtől, és használjuk is ezeket, nem csak azt szajkózzuk, hogy tedd már el a telefont.

– Hogyan készülnek az első szentgyónásra?

U. I.: Az elsőáldozás előtt a gyerekek két alkalommal mennek gyónni. Először itt, a plébánián, másodszor pedig az előtte alaposan felderített gyóntatószékben. Az első alkalomra a szülőkkel együtt készülünk, imával, énekkel, kölcsönös bocsánat­kéréssel. A végén pedig lemegyünk az udvarra, és elégetjük a bűncédulákat. Ilyenkor az egész udvar zeng az énektől, és száll a füst. A szertartásban átéljük a teljes megbocsátást.

P. R.: A kerettörténetünk, amit többször elmesélünk és eljátszunk: a tékozló fiú hazatalálása. Ez arról szól, hogy Isten soha nem zárja be előttem a háza kapuját, sőt, aggódik értem, azt szeretné, hogy jöjjek haza, térjek észre végre. Ő mindig visszavár minket, csak mi, emberek tudunk hátat fordítani neki. Isten szeretete soha nem fogyatkozik meg, akkor sem, ha elkövetünk valami hibát, vagy rosszat teszünk. A felkészüléshez használunk egy gyereknyelvre átírt lelki tükröt is. Ennek fő szempontja, hogy mi az, amit a szeretetben mulasztottam. Ezt minden gyerek jól érti. Szemléltetőeszköznek készítettem egy kis fácskát is, amelyet zsinórok rögzítenek. Ha csak egy, akkor a fa eldől. Ha kettő, akkor is. Ám ha három, akkor szilárdan áll. Egy zsinór az Istenhez, egy a magamhoz és egy a másik emberhez való viszonyt szimbolizálja. Ha a három közül bármelyik sérül, akkor mindhárom sérül. De jó hír, hogy ha bármelyik gyógyulni kezd, vele gyógyul a többi is. Az egyetlen dolog, amiben teljesen biztosak lehetünk az, hogy Isten mindig megbocsát. A szentgyónásban ezt az ajándékot kapjuk meg. Azután már magunknak is meg tudunk bocsátani, és elég erőnk lesz ahhoz is, hogy odamenjünk a társunkhoz, és tőle is bocsánatot kérjünk. Nagyon fontos, hogy ezt jól tudjuk átadni a gyerekeknek. Sajnos lelkigondozóként találkoztam rossz példával is, láttam, hogy az első alkalomhoz kapcsolódó rossz élmény egy egész életre kihathat. Egyszer egy haldokló bácsi ezt mondta: „Voltam első gyónó, emlékszem a rácsra.” Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, micsoda veszteség, hogy egész életében nem tudott élni ezzel az ajándékkal.

– Szokás az is, hogy a hittanosok vizsgát tesznek. Hogyan képzeljük el ezt?

U. I.: Erre az alkalomra a plébánia nagytermében gyűlünk össze, amelyet Rozina gondosan előkészít. Az esemény nevét is ő adta: A Jézusról való ismeretek ünneplése. Ilyenkor azt ünnepeljük, hogy a gyerekek már sok mindent tudnak, és még többet tudhatnak majd. A mi felelősségünk, hogy a gyerekeknek olyan, életkorukhoz igazodó ismereteket adjunk, amelyeket képesek megérteni és átélni.

P. R.: Mióta ötven fölé emelkedett a hittanosok létszáma, azóta hét témakörre osztva, hét állomáson kérdezünk rá hitünk alapjaira, úgy, mint egy akadályversenyen. A koncepció az, hogy az elveszett bárány zsombékról zsombékra ugrál, keresi a hazavezető utat. Eközben akadályokba ütközik, különböző feladatokat kell megoldania, hogy végül hazataláljon a jó pásztorhoz. A szülők is besegítenek ilyenkor, állomásokat vállalnak, kísérik a csoportokat, s eközben észrevétlenül maguk is átismétlik a hittant. Kicsit súgni is szabad, nálunk nem szégyenül meg senki, aki esetleg nem tudja a választ valamelyik kérdésre. Az állomásokon pecsétet kapnak a gyerekek. Én kétszer buktam meg egyháztörténelemből, és tudom, milyen a vizsgadrukk, amitől az ember azt is elfelejti, amit tud. Nálunk szárnyalnak a gyerekek, és gyakran tapasztaljuk, hogy olyasmit is tudnak, amit nem is gondoltunk volna. Az utolsó állomáson Ipoly atya várja őket. Ő adja nekik a legnagyobb dicséretet és a legnagyobb pecsétet. A vizsga végén pedig mindenkit vendégül látunk a süteményes asztalnál.

– Többször is említették a családdal való együttműködés fontosságát.

U. I.: Minden együtt történik a családdal, már a kezdetektől fogva. A kilenc órai családos misén csaknem kétszáz gyerek vesz részt. A családok ezen az alkalmon találkoznak először a plébánia közösségével, amely a szülőknek is lehetőséget nyújt arra, hogy fejlődni tudjanak a hitükben. Szükség is van erre, mert olykor azt tapasztaljuk, hogy a szülők hite is gyermeki szintű. Lassan azonban ők is bevonódnak a közösségbe, és ez formálni kezdi őket. Hozzák óvodába, hittanra a gyerekeket. Ők a mi jövőnk, ezért helyezünk olyan nagy hangsúlyt a közösségépítésre. Az elsőáldozásra való felkészítés során szülői találkozókat, közös gyertyagyújtást is tartunk. Úgy gondoljuk, fontos, hogy beszélgessünk arról, hogyan tudja segíteni a ké­szü­le­tet a szülő.

– A szentáldozásban valóságosan magunkhoz vesszük Krisztus testét és vérét. Hogyan beszélnek erről a gyerekeknek?

U. I.: A gyerekek számára ez természetesebb folyamat, mint hinnénk. A hosszú készületi idő lélekben eljuttatja őket megértésére. A szülőkkel együtt látogatják a szentmisét, és lassan megfogalmazódik bennük a vágy, hogy ők is részesüljenek ebben a szentségben. Az elsőáldozás után a szülők mindig arról számolnak be, milyen örömet jelentett a gyerekeknek, hogy ők is találkozhattak Jézussal, magukhoz vehették őt.

P. R.: Ez a legkényesebb kérdés a felkészülés során. Így közelítünk hozzá: Isten bennünk él, mindig, mindenhol és mindennek ellenére szeret minket. Életfeladatunk, hogy arcát megtaláljuk magunkban. A kenyérszaporítás történetéből kiindulva arról beszélünk, hogy Jézusnak hatalma van az anyag felett. Így amikor az utolsó vacsorán azt mondja, ez az én testem és vérem, el kell hinnünk neki, hogy ez valóban így van. Úgy is szoktam magyarázni a gyerekeknek, hogy apa és anya mindig szeretik egymást, de vannak kitüntetett ünnepi pillanataik, amikor különösen is kifejezik az egymás iránti szeretetüket: megölelik, megcsókolják egymást. A szentáldozásban, az ostyát magunkhoz véve mi is egy bensőséges ölelésben találkozunk azzal a bennünket mindennél jobban szerető valakivel, aki bennünk él.

– Hogyan történik maga a szertartás?

U. I.: A vasárnapi ünnepélyes szentmisében. Egyszerűen. Elhagyjuk az ilyenkor szokásos sémákat – menyasszonyi ruhácskák, a mise után kakaó –, hogy minél inkább az ünneplésre összpontosíthassunk. A gyerekek egységes, fehér ministránsruhát viselnek. Egy imában megköszönik Istennek, hogy találkozhatnak vele, a szülők pedig kezüket a gyerekek vállára téve egy imával megáldják őket. Bensőséges pillanat ez, amelyben a gyerekek átélhetik a család és a Jóisten szeretetét.

– Az elsőáldozás szerencsés esetben egy út kezdete. Hogyan alakul a folytatás?

U. I.: A következő alkalom az első­áldozás utáni héten tartott ünneplés. Ilyenkor a szülőkkel együtt összegyűlünk a plébánián. A gyerekek megkapják az emléklapot, imádkozunk, és meghívjuk őket a vasárnapi szentmisére. Ezután egy kis műsor következik, aztán játék és terülj-terülj asztalkám. Hogy jönnek-e a szentmisére, nem is kérdés: jönnek. Az elsőáldozást követő év az „utógondozásé”. Ez az elmélyítés időszaka, amikor a gyerekek példaképekkel foglalkoznak.

– Hogyan lesz egy nagymamából hitoktató?

P. R.: Négy évvel ezelőtt, már nagymamaként kapcsolódhattam be ebbe a csodálatos munkába. Volt hitoktatói és lelkigondozói diplomám is, de korábban idősek, nagybetegek mellett szolgáltam kórházakban, idősotthonban. Onnan „csalt el” Ipoly atya a gyerekekhez. Amikor láttam a kilenc órai szentmisén a családokat, megindultak a könnyeim, és igent mondtam: értük érdemes mindent megtenni! Semmi nem volt hiábavaló az életemben. Isten magának nevel minket, ő tudja, kit merre vezet. Amit eddig tanultam, mind­annak a gyümölcsét most be tudom építeni a gyerekekkel való foglalkozásba. Arra törekszem, hogy azt adjam át nekik, ami igazán fontos, ami megtartja, és Istenhez, az igazi boldogságra vezeti őket.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2017. május 28-i számában jelent meg.