Isten nagy koreográfus. Pünkösdhétfőn ragadta magával a Lélek emberét. Pedagógusnap után, a könyvhét hetében, amikor „Átvilágítás” címmel a Széphalom Könyvműhely kiadásában megjelent utolsó, önéletrajzi ihletésű kötete.

A Kossuth-nagydíjjal és még számtalan kitüntetéssel elismert Jókai Anna, bár író volt, az általa „spirituális realizmusnak” tartott széppróza mestere, mindvégig pedagógus maradt. Népet, nemzetet nevelt, s „nem középiskolás fokon”. Apró települések könyvtáraiban, művelődési házak pódiumán éppúgy, mint rangos kiállításmegnyitókon, konferenciákon, egyházi méltóságok, politikai notabilitások gyűrűjében. Váteszszerepet szánt neki a Teremtő; ezzel akkor is tisztában volt, amikor még Anikónak hívták, s a Vörösmarty Gimnázium magyar–történelem szakos tanáraként tért be az órákra, hogy tanítson. Nem tananyagot, hanem diákot. Ez a tudat azonban nem feledtette vele, hogy honnan indult. Egy fővárosi, ám nem harmonikus családból; hiányzott az apakép, édesanyjától a jó jegyekért kapott pénzt könyvekre költötte, amelyeket fehérneműjébe rejtve csempészett haza.

Harmincon túl „robbant be” az irodalmi életbe, s novellái, regényei, amelyekkel új szint képviselt – gyakran a kisembert, a prolit s a küzdelmeit középpontba állítva – gyorsan sikeressé tették. József Attila-díjat kapott, de a rendszerváltás előtti hatalom inkább tűrte, mint támogatta.

Ünnepelt íróként fogadták mindenütt, de ő Anna maradt, s ahogy járt felette az idő, mellyel megbékélt, annak is szemtanúja lehettünk: növekszik benne az alázat. Az egyik kaposvári „léleknyitogatón” a szociális munkások humánumával beszélt hitről, szeretetről, születés és halál misztériumáról, létünk értelméről – reményt adva azoknak, akik sokszor a kiégéssel harcolva szolgálnak a betegágy mellett. Azért is tudott ilyen empatikus lenni, mert főkönyvelőként maga is dolgozott fogyatékosok ellátásával foglalkozó intézményben.

Éhes élet, Ne féljetek, Virágvasárnap alkonyán, Godot megjött, Bölcsek és pásztorok, Tartozik és követel, A töve és a gallya, A reimsi angyal, Jákob lajtorjája, Szegény Sudár Anna, 4447, Napok – csupán néhány, sokunkhoz eljutott, idegen nyelvekre is lefordított könyv e gazdag életműből, amely népszerűségre predesztinálta.

A jobboldal ikonikus alakjaként kedvelték a közéletben is. A más oldalon állók viszont támadták politikai szerepvállalásáért. Amikor átvette a Kossuth-nagydíjat, a liberálisok rögtön készítettek egy összeállítást arról, ki mindenki népszerűbb nála. Külföldön…

Jókai Anna itthon akarta megértetni, hogy „Az irodalom (…) közvetítés az égi és a földi princípium között. Kinek mankó, kinek bot a vándorláshoz, kinek létra. Némelyeknek vastüdő a mindennapi létezéshez.” Azt vallotta: „A kor írói közül sokan elfelejtették: a művész elsősorban hírhozó, Isten követe. Kapocs a szenvedő, sóvárgó, kereső emberiség és a létbe-emelő, rá várakozó istenség között.” Meg azt: „Hazánk fennmaradása szüntelen erkölcsi megújulással függ össze.”

Egy időben a Magyar Írószövetség első embere volt, a Nemzeti Kegyeleti Bizottság elnökeként azt hirdette: „Kegyelet mindenkinek jár, még a bűnösöknek is, dicsőség viszont már nem.”

Emlékszem a kaposvári Nagyboldogasszony Iskolaközpontban tartott rendhagyó magyarórájára is, amikor nem kis éllel beszélt a kígyószívűekről, a rideg-hideg érzelemvilágúakról, akiknek az életét szabadság helyett a szabadosság irányítja. Meg arról, hogy a világ sok mindenre mond nemet, amire igent kellene mondania. Ezért aztán „sír az Isten, s nekünk ágaskodnunk kell, hogy letöröljük a könnyét. Mert a világ rajtunk, embereken áll, és a harmadik évezred a pásztorlelkű bölcseké lesz. Vagy azok leszünk, vagy hagyjuk, hogy tovább sírjon az Isten…”

Szó esett a szerelemről is, Isten legbámulatosabb bölcsességéről, amit lealacsonyít a társadalom. Mivé lesz a szerelem, a test és a lélek izzása, ha a promiszkuitást s az érzelem nélküli szexualitást hangsúlyozzák? „Nem a szerelmet kell megtagadni, hanem a szerelem nélküli pótlékot, és akkor talán több lesz az újszülött, s megmarad e nehéz sorsú, de sokra hivatott nemzet.”

Karácsony előtt, amikor az Új Ember ünnepi számába szánt írással kapcsolatban beszélgettünk, azt mondta, a kereszténység legfontosabb tézise: „Ne én éljek, hanem Krisztus éljen bennem.”Aztán megtoldotta: „Az ünnepen a külsőségek veszik át az irányítószerepet, s nem a krisztusi tisztaság és egyszerűség. Pedig asztalunkhoz kellene ültetni azt a három vándort, aki elindult a világba, hogy megkeresse a Jézus-gyermeket.”

Arról is szó esett, műtét vár rá, de a gyógyulásra koncentrál; kíváncsi az Átvilágítás utóéletére, amely önmagáról, a korról, barátokról és ellenfelekről is szól. Az operációt komplikációk követték, angyalokkal parolázva át-átkacsintott odaátra, de még e világ lakója maradt. A hozzá közel állók ágya szélére telepedhettek. Köztük Maczkó Mária énekművész is, aki népénekekkel, Mária-énekekkel erősítette, kéz a kézben, és imáival. Mint sokan az Annáért aggódók közül. Köztük Orbán Viktor miniszterelnök, akinek húsvéti ajándékát a betegágya közelében őrizte, Pitti Katalin operaénekes szeretet-szíveit pedig az infúziós állványon. A csíksomlyói búcsúból hazatérő zarándokvonat utasai is fohászkodtak érte – évekkel ezelőtt Jókai Anna tette ezt a nemzetért; olvassuk el újra az Ima Magyarországért versét –; Rómában páter Vértesaljai László a pünkösdi Szentlelket kérte, hogy gyógyítsa meg azt a nagy Lelket, aki százezreket gyógyított szavával és példájával…

Nem így történt. A Teremtő magához ölelte a nyolcvanöt éves Jókai Annát, a nemzet művészét. Halála napján egy tavalyi portréfilmet adott az M5 Televízió. Anna úgy búcsúzott: hiszi, hogy az alvást ébredés követi, s minden, élettől búcsúzónak ezt kívánja.

Azt vallottad: nem végállomás az elmúlás, hanem átszállás, ahol vár ránk a fény. Hogy fogalmaztál Fekete István újratemetésekor a göllei templomban felállított ravatalnál? „Minden sorát Isten lehelete konzerválja!”

Kedves Anna! Most én kívánom ezt: Isten lehelete konzerválja minden sorodat, s adjon derűs ébredést!

Fotó: MMA

Lőrincz Sándor/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. június 18-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.