Heródes ugyanis parancsot adott és elfogatta Jánost. Megkötöztette őt a börtönben Heródiás miatt, aki a testvérének, Fülöpnek volt a felesége, de ő feleségül vette. János ekkor azt mondta Heródesnek: ,,Nem szabad a testvéred feleségét elvenned.' Ezért aztán Heródiás ármánykodott ellene, és meg akarta őt ölni, de nem tudta. Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, figyelt szavaira, sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt. Egyszer azonban, amikor Heródes a születésnapján lakomát rendezett országa nagyjainak, ezredeseinek és Galilea előkelőségeinek, bement Heródiás lánya és táncolt nekik. Ez nagyon tetszett Heródesnek és az asztaltársaságnak. A király erre azt mondta a lánynak: ,,Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked.' Meg is esküdött neki, hogy: ,,Bármit kérsz, megadom neked, akár az országom felét is!' [Eszt 5,3]. Az kiment és megkérdezte anyjától: ,,Mit kérjek?' Az így szólt: ,,Keresztelő János fejét.' Erre nagy sietve bement a királyhoz és előadta kérelmét: ,,Azt akarom, hogy rögtön add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.' A király elszomorodott, de az esküje és az asztaltársak miatt nem akarta kedvét szegni. Rögtön elküldte a hóhért, megparancsolta, hogy hozzák el a fejét egy tálon. Az lefejezte a tömlöcben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a lánynak, a lány pedig odaadta anyjának. Amikor a tanítványai megtudták ezt, eljöttek, elvitték a testét és sírba helyezték. (Mk 6,17-29(

Keresztelő Szent János fővételéről régente augusztus 29-én emlékezett meg a katolikus egyház. Az ünnep neve régiesen Nyakavágó vagy Nyakavesztő János, Szent János nyakavágása, latinul Decollatio S. Johannis Baptistae.

Az ünnephez „nyakazásos” hiedelmek tapadtak. A vértanú levágott fejét kifaragták és tálra helyezték, vagy tálra festették. E kegytárgyat fejfájás gyógyítására vélték alkalmatosnak. A fejfájósok általában Keresztelő János és más lenyakazottak közbenjárását kérték. Az ország különböző részein illő módon úgy tartották, hogy e napon nem jó dolog szabni, vágni. Egyik helyen nem ettek semmi olyant, aminek feje van, mondjuk, káposztát, másutt viszont épp ez volt az előírt étek (gyümölcsféle, mindenekelőtt dinnye.) Tragikomikusan hangzik, de a káposztafejek növekedéséért épp hozzá és az ugyancsak lefejezett Bertalanhoz imádkoztak.

Keresztelő János fővételének gyászos magyar vonatkozása is van. Ez a nap jelzi a naptárban a középkori magyar állam bukását: 1521. augusztus 29-én foglalta el a török az ország kapuját, Nándorfehérvárt, 1526. augusztus 29-e a megsemmisítő mohácsi csatavesztés dátuma, 1541. augusztus 29-én került az ország fővárosa, Buda is a török hatalmába majd 150 esztendőre. Az egybeeséseket már a kortársak is baljós jelnek tekintették, az utókor pedig éppen ezért mély gyászban ülte meg e napot (a mohácsi csatavesztést a nap liturgiájába a római egyház is beépítette). Az egybeesések tényleg meglepőek, de vegyük figyelembe, hogy a magyar-török háborúk idején a hadivállalkozások csúcsideje augusztus végére esett; a töröknek, ha az őszi esőzések előtt haza akart térni, ekkorra már ki kellett csikarnia a döntést. Az sem kizárt azonban, hogy Szulejmán szándékosan választotta a fejvesztett szent keresztényekre nézve baljós emléknapját stratégiailag döntő csaták megvívásának időpontjául. Hiszen hadjáratait is mindig ugyanaznap, birodalma egykori, keresztény patrónusának, Szent Györgynek a neve napján indította Magyarország ellen.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium

Nyakavágó János, jámbor szegedi öregek ajkán Nyakavesztő János, az Érdy- és Lányi-kódexben Szent János nyakavágása, újabb egyházi szóhasználat szerint Szent János fővétele (Decollatio S. Johannis Baptistae): Keresztelő Szent János vértanúságának föltételezett emléknapja.

Halálát az Érdy-kódex így adja elő: mikoron az hóhér az temlecben ment vóna, szent János Babtista térdén állván, kezei, szemei fölemelvén, nagy hálaadással és édes szívvel, lélekkel, nagy felszóval mondá: óh én édes teremtő Istenem, teneköd ajánlom az én lelkömet. És lehajtá nyakát, mint az ártatlan bárány, és az hóhér elvágá nyakát. Óh szent halál, óh nemes mártiromság, kinek miatta sem teste, sem lelke el nem vész. Szent Dávid prófétának mondása szerént. Drágalátus Úristennek előtte az ő szentinek halálok… Temeték el kedég őtet, az ő szent tanojtványi Sebaste nevő várasban, kinek régi időben Samaria vala neve. Szent Elizeus és szent Abdias prófétáknak koporsójokban, kinek testét nagyobb részre, mint meghallók, Julianus megégettette. De az édes ujja, kivel Krisztust megmutatta vala, az Jordán vize mellett megmarada, és feje…

A történet fölbukkan protestáns bibliai epikánkban is. Erdéli Máté műve Az Szent János Baptistának feje vételéről való szép ének (1560) Nyilván a későbbi barokk századakban sem ismeretlen, bár dokumentumokat a kutatás hiányossága miatt nehezen tudnánk idézni. Utalunk azonban a lőcsei kollégium ifjúságától 1691-ben előadott jezsuita iskoladrámára: Vox abbreviata sive S. Joannes Baptista iussu Herodis regis capite munitra. Azaz: Rövidre fogott szó, vagyis Herodes király parancsára Keresztelő Szent János fővétele.

A mohácsi vész emlékezete

Miután 1521-ben török kézre került Nándorfehérvár, megnyílt az út Magyarország belsejébe. 1526 tavaszán indult el újra seregei élén I. Szulejmán az ország felé. Már a törökök átkeltek a Száván (július 2.), amikor a királyi haditanács kinevezte Tomori Pált, a köznemesi származású, ferences szerzetest és Szapolyai Györgyöt a magyar sereg két fővezérévé. Tomori a Drávánál akarta feltartóztatni a törököket, a haditanács viszont a mohácsi síkot választotta a csata színhelyéül.

1529. augusztus 29-én egy hozzávetőlegesen 25 ezer főnyi magyar sereg állt szemben a közelgő 60 ezres, jól szerevezett török sereggel. Szeged közelében várakozott továbbá Szapolyai János, az erdélyi vajda egy közel 25 ezres sereggel, mivel II. Lajos magyar király és a haditanács attól tartott, hogy a fősereg támadásával egy időben a törökök délkelet felől is megtámadják Magyarországot.

A csata augusztus 29-én délután 3 és 4 óra között kezdődött, amikor Tomori Pál megadta a jelet a támadásra. Az alig kétórás csatában elesett II. Lajos és csatatéren vesztette életét a két fővezér, valamint számos magyar főrend és egyházi méltóság is. A mohácsi síkon a magyar had katasztrofális vereséget szenvedett a törököktől. A vesztett csata utáni csapások sok tekintetben évszázadokra meghatározták az ország sorsát, a mohácsi vész a független magyar királyság pusztulásának és az ország hanyatlásának szimbólumává vált.

Szulejmán szeptember 9-én vonult be a védtelenül hagyott királyi székhelyre, Budára. A királyi palotát kifosztották. Ekkor került Mátyás híres corvináinak számos darabja is Konstantinápolyba.

Október elején a török erők elhagyták az országot, Magyarország – a délkeleti részek kivételével – ekkor még nem került ténylegesen török uralom alá.

A mohácsi csata

Mert a hírek jöttek, egyre jöttek, nem lehetett egy legyintéssel napirendre térni fölöttük. Elsők között Bakics Pál gazdag rác vajda hozta őket 1526 legelején, aki kincsestül, családostul beköltözött az országba. Maga is hivatalos volt az előző év őszén a szultán tanácsába, hol a háborút, a Száván és a Dráván keresztül való felvonulást, Buda megvívását eldöntötték. I. Ferenc francia király biztatására és kérésére határozott így a szultán. Ferenc ugyanis évtizedes harcban állt a spanyol trónt és az osztrák és német tartományokat birtokló Habsburgokkal (a magyar király felesége, Mária királynő is Habsburg lány volt) s a török felbiztatásával a maga helyzetén kívánt könnyíteni: mindenképpen javára volt a Habsburgok figyelmét, katonai erejét keletre fordító török támadás. De jöttek a hírek, a figyelmeztetések a legkülönbözőbb európai udvarokból, s jött a pápa nunciusa is, aki pénzzel, tanáccsal segítette a királyt, és ma is olvasható kétségbeesett levelekben számolt be a szétzilált magyar viszonyokról.

A szultán pedig 1526. április 23-án roppant seregével kiindult Konstantinápolyból Magyarország ellen. Hogy mekkora volt ez a lavinaként az ország felé görgő sereg? Pontosan nem tudjuk. A korabeli becslések mindkét oldalon megbízhatatlanok. De elképesztően nagy hadsereg lehetett az akkori hadakozási viszonyok között. Lehettek százezren, legföljebb százötvenezren. Az ebbe az embertömegbe belerohanó mohácsi magyar sereg létszáma – hogy mindjárt arányosítsunk – 24 000, legföljebb 28 000 fő lehetett. A török túlerő legalább négyszeres volt, de lehetett hatszoros is. Ebből pedig sok minden következett. Legelőször is az, hogy még egy csodával határos mohácsi magyar győzelem sem állíthatta volna meg véglegesen a törököt.